Kié a járda?

Az enyém, a tied, a mienk. A falué, városé, a köztársaságé. Azé, aki rajta jár: hangyáé, csigáé, emberé, meg a kutyáé, amely végigfekszik rajta. Közös tulajdon (még ha nem is telekkönyvileg), melyet megosztva és felváltva használunk. A közterület és a közvagyon közt azonban van különbség. Közterületet használhat bárki, jelen esetben gyalogos vagy járművel közlekedők, mert a járda, az úttest közterület. Igaz, az úttestek némelyikének használata nem ingyenes, útadót kell befizetni ahhoz, hogy járművel utazhassunk rajta. A közvagyon viszont valamely jól meghatározható közösség tulajdona. És csakis annak a közösségnek, csoportnak a tagjai a tulajdonosok. Azzal, hogy végigsétálok rajta, egy pillanatra sem válok társtulajdonossá.

A képtelen kérdés így hangzik: birtokolhatja-e a járdát, legalább ideiglenesen, az az autó, amelyet ráállítottak? Képletesen a járdafelületen parkoló autó tulajdonosa bírja azt a részt, amelyet éppen autója miatt nem vehet használatba más, mert ugye a macska átosonhat az autó alatt is, a járdán folytatva útját, ám az embernek ez nem adatik meg. Felszorul a kerítésre, a ház, üzlet oldalára, inkább onnan mártja le a port és nem az autó oldaláról, ahol esetleg több van belőle. Vagy kikerüli, és az úttesten teszi meg azt a pár lépést. Akkor is, ha két kövér szatyrot cipel, és akkor is, ha tolószékkel közlekedik vagy babakocsit tol.
Nem tudom, lehet-e tulajdona egy tárgynak. Még ha ideiglenesen is… Erre vonatkozó törvényről nem hallottam. Sem olyanról, amely ezt előírná, lehetővé tenné, sem tiltásról. Sejtem, hogy jogi, tulajdonjogi szempontból nem teljesen rendezetlen ez a kérdés, ám a szokásjog érvényesülése a mindennapokban sokkal erősebb, mint a valahol már megírt rendszabály, törvény. Helyes-e tehát kisajátítani a nem saját tulajdonú járdarészt akár azzal, hogy végigfekszünk rajta, akár úgy, hogy hónapokig ott állomásoztatjuk az autónkat?

Más kérdés, hogy kinek-kinek a lakóháza előtti rész hozzátartozik-e a telkéhez. Mert például a kilencvenes években, amikor környékbeli településeken kábeltelevíziós vezetékekkel kötötték össze magukat az emberek a külvilágból áradó információkkal, kiderült, hogy a lakás és az úttest közti részen valamikor földbe állított villanyoszlopokat nem lehet ingyen használni. A villamossági vállalatnak bért kellett fizetni, ha arra akartuk rögzíteni a vezetékeket. Hogy Iljics lámpásainak kigyúlása óta suhogó ingyen a magánszemélyek tulajdonában lévő területen állnak az oszlopok, az valakik szerint teljesen rendjén való, de hogy arra egy vezetéket felköthessünk, az már a földtulajdonosnak pénzébe került…

Nem a világ sorsa függ attól, hogy miként használunk egy járdányi, ösvénynyi, szekérútnyi területet. Apróság, lehet legyinteni is rá. Akkor puffad fel ez az apróság, ha az odaállított autó miatt nem férünk hozzá saját kapunkhoz, netán annyi hely sincs, ahol veszélytelenül kikerülhetjük.

Az ember akkor lehet szabad, ha mást nem korlátoz szabadságában. Amúgy a főparancsban is szó esik arról, hogy ne tegyünk mással olyat, amit magunknak nem kívánnánk. Épp ezért nem mászok végig a járdán veszteglő autókon, poros lábnyomokat hagyva az ablaküvegeken. Pedig aztán nem áll fenn az a veszély, hogy hasonlóan járok, hiszen nincs személyautóm…