Jártunkban...

Marosvásárhely. Bármelyik hétköznap, reggel-délelőtt vagy akár délután.

A románul pitzipoancának becézett hölgyemény jön szembe a járdán. Olyan keskeny, hogy egy kisebb szellő ledönti a lábáról. Festett haj, magassarkú csizma, beletűrt feszes farmernadrág (ahogy a székely mondaná, olyan szűk, hogy reggel szellent egyet, és csak este jön ki a gáz belőle), valami guccsiutánzat szőrmés kabát. No meg lakktáska. A színeket embere, bocsánat, lánya válogatja. Szóval érkezik szembe. Első ránézésre látod, valami nem jó. Annyi alapozó, hogy a verespataki lyukakat be lehetne tömni vele, s még hegyeket is lehetne rá építeni. A haj, ami festett, a legkucifántosabb csűrés-csavarásokkal lobog. Egy régi öreg székely levágná onnan. No, de lényegtelen. Mindenki úgy öltözik, ahogyan akar. De, hogy mitől vannak elájulva? Úgy járkálnak, mintha legalább négy Oscar-díjat kaptak volna eddig. Pedig lehet, hogy fémipari szakiskolát végeztek, érettségi nélkül. Mondjuk általában kereskedelmijük van, vagy varrónők. Gondoljatok bele. Góréznak délután, délelőtt pedig kis egyenköpenyekben görnyednek a Zingerek fölé, hogy férfialsóneműket varrjanak.

Párja a mitocan, nevezzük Bunkónak. Két osztálya, mint a vonatnak, no meg egy kapája a szájában. Általában otthon lakik, anyuka szárnya alatt. Ő a király a lakásban. Miért is ne lenne? Délután háromig dolgozik valahol, majd hazamegy, az anyukája meleg kajával várja. Ledöglik az ágyába, és este „kimegy” a városba szétnézni. Persze anyuka fizet mindent. Ő maximum az internetet fizeti, hogy tudjon beszélgetni a gádzsikákkal. Az anyja főz, mos, takarít, fizet, mint a katonatiszt. Bunkó kimegy a városba. Persze van egy jó középkategóriás autója, aminek sötétített ablakai vannak, olyan zenecuccal, hogy ájjá má odébb, me lezúzlak. Végigrobog harminccal és 10 000 decibellel a városon, közben bőgeti a manelét. Persze ő nem román anyanyelvű, de magyarul már nem tud rendesen, no meg románul sem, de bőg a zene, mert az olyan klassz.