Hajnal

Alig féléves cicánk, Miajó egy fagyott hódarabot pofozgat a veranda csúszós kövén. Bejönne szívesen a melegbe, ahonnan figyelem, de tudja, nem lehet, ezért nem is kísérletezik ajtókaparással, inkább a vele egyidős Vitéz kutyát figyeli fél szemmel, aki a rács miatt nem jöhet fel a verandára. Őt bosszantja az önfeledt játszadozással, no meg önmagát szórakoztatja, és persze egy kicsit nekem is szól az előadás, látom, félszemmel rám is les néha, ott vagyok-e még az ablak mögött.

Mínusz tíz van, épp csak pirkad még, a kutya fel-felnyüszít, játszana ő is. A cica ettől persze még önfeledtebben szórakozik a hódarabbal, és egy pillanatra megállt az idő. Nincs klímacsúcs, nincs felmelegedés, sem influenza-járvány, nem fogunk megfagyni a télen, sem a gázkazán nem mondja fel a szolgálatot, sem a villanyvezeték nem szakad le a jégtől. Nincs gazdasági, sem kormányválság, sem RMDSZ, sem MPP, sem autonómia, sem Európai Unió. Csak Miajó van és Vitéz, és a kettejük közötti játszma. 

Persze, tudom, hogy sokszor irracionális a félelem, nem esik rá a sótömb a gyerekre, a szorongásaimat azonban nem irányítom, csak úgy vannak. Vagy mégsem? Esetleg nem lennének, ha nem olvasnék újságot, nem néznék televíziót, nem szörfölnék az interneten? Ha nem veszek tudomást a tényekről, akkor nincsenek?  Ez hülyeség. De az is az, hogy folyamatosan ki nem mondott, nem tudatosuló félelmek között, szorongva élünk.

Jó lenne megszabadulni tőlük? Hinni, hogy van másfajta bizonyosság is, mint az, amit nap mint nap felépítünk magunknak? Nem tudom. Talán igen, talán mégsem. A kétségeim, a félelmeim, a végső bizonyosság hiánya a szabad akaratot is jelentik, azt, hogy - ha szorongva is - de én dönthetek. Csak néha jó erről megfeledkezve, hajnalok hajnalán elnézni egy önfeledten játszó cicát. Vagy a fagyott kertet, a madarakat. Vagy egyszerűen csak érezni este a fenyő és az elfújt gyertya illatát.

Boldog Karácsonyt!