Gyásznap

A történelmet nehéz megérteni.

A történelmet nemcsak azért nehéz megérteni, mert azt az aktuális hatalom mindig kisajátítja, meghamisítja, letagadja, átírja, újraértelmezi, s nemcsak azért, mert a történelmet mindig a győztesek írják. Egy nép vesztesként is emlékezhetne a saját történelmére. A saját tragikus történelmére, ha nem éppen a saját elitje hamisítaná meg azt!

Nézem a tévét, a II. Magyar Hadsereg pusztulásáról beszélnek. A „Don-kanyarról”...  Arról, hogy az 1943. január 12-én bekövetkezett szovjet támadás  után az oroszok áttörték a frontvonalat... Hallgatom a műsor szerkesztőjét és a meghívott történészt, először nem értem pontosan, hogy miről beszélnek, aztán amikor megértem, ledöbbenek. A történész épp arról beszél, hogy akkor és ott nemcsak elpusztult kétszázezer emberünk, de arról a kétszázezerről, akik meghaltak ott, az elmúlt 63 évben nem volt szabad beszélni. Ezek az elesettek a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján egy áruló hadsereg, az „utolsó csatlós” katonái voltak. Egy fasiszta hadsereg fasiszta, bűnös katonái, csak éppen azt nem mondják ki, de érződik a sorok között, hogy a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján megérdemelték még a pusztulást is! A fagy- vagy golyó általi halált. A későbbi fogságot Persze, az elmúlt hatvan év hivatalos magyar történelme szerint. Az utódok – mondja a történész – épp a hivatalos történelemszemlélet okán le- és megtagadták még a meghalt családtagjaikat is. A gyermek az apját, az apa a fiát... Igen, az elmúlt hatvan évben nem volt szabad róluk beszélni. Nemhogy hősként, sehogy sem. Mert megbélyegezték még azokat a családokat is, amelyeknek ilyen halottai voltak, egzisztenciálisan ellehetetlenítették őket. Hallgatom a történész szavait, hallgatom, amit mond, s váratlanul átvillan rajtam: de hisz „ezek” ugyanazokról az emberekről beszélnek, akiket mi itt, Romániában hősként tisztelhettünk! Akiknek itt, Erdélyben szinte minden faluban emlékművet állítottunk. A halottaink egy részéről, mert szinte minden családnak volt egy hőse, az első vagy második világháborúban elesett halottja. Doberdónál vagy a Don-kanyarban. Csak az én falumban közel kétszáz. De lelki szemeim előtt látom a zetelaki, máréfalvi, nagyfalusi impozáns emlékműveket is. Sok száz nevet, akiknek a halálával kevesebbek lettek ezek a falvak! S hallom a gyermekkorom háborús történeteit is. Ahogy egy-egy hős megállított egy egész ellenséges századot! Ahogy Z vagy X sebesülten, felismerhetetlenül odadobta a zsoldkönyvét a szakaszvezetőnek, századosnak, hogy ki is volt ő pár órával előbb!

A történelmet nehéz megérteni. A történelmet általában a győztesek írják, de azt nem tudom megérteni, hogy miért kellett az alföldi vagy dunántúli magyar parasztnak, egyáltalán a magyarországi magyar embernek letagadnia, hogy a testvére, bátyja a Don-kanyarban pusztult el. Hogy ő a Horthy katonája, tisztje volt. Hogy ő egy történelmi kor áldozata volt. Hogy végrehajtott egy parancsot, amelyet a kor politikai elitje kiadott. Aki nem tett egyebet, csak amit az angol, francia, amerikai hadsereg elpusztult hősi halottjai, akikről évente megemlékeznek például a partraszállás napján: meghalt egy általa talán sosem vállalt történelmi kor parancsa szerint. Aki nem tett többet, mint a mai NATO-államok katonái, akik egy szövetség tagjaiként elmennek Afganisztánba, Koszovóba meghalni.

Hát ezért olyan Magyarország ma, amilyen. Megértem, honnan kell most Orbán Viktornak és kormányának újraindulnia vagy elindulnia. Megértem, miért kell Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak annyi küzdelmet megvívnia! És akkor megértem azt is, miért olyan a nemzettudat odaát, Magyarországon, amilyen. S megértem azt is, miért jön át Csíksomlyóra, a búcsúra évente félmillió ember.

Emlékezzünk kegyelettel hősi halottainkra!