Európa, várunk

Ezelőtt öt évvel fertőnek tűnt a csíkszeredai vasúti aluljáró, de most sem tudnám kedvezőbb jelzőkkel illetni, pedig azóta meg sem próbáltam oda bejutni. De az idő nemcsak itt állt meg, hanem a közeli vasútállomáson vagy a mellette levő Erzsébet parkban is. Miközben máshol utakat, középületeket, víz- és csatornarendszereket építettek és avattak, nagyon sok esetben hathatós európai uniós támogatással, az unió valamiért nem tudott ide bejutni, a keze nem ért el idáig.

A vasút attól még éldegélt, a vonatok, utasok jöttek-mentek, és noha most már a vagonok jó része nem a régi, rozsdaette, hanem újabb, attól még a környezet gyászos, siralmas képet mutat. A nemrég helyszínen járt államtitkár is azt tudta megállapítani, amit az utasok és mások is látnak, tapasztalnak, és hogy a felújításhoz szükség van finanszírozás biztosítására. A vasúttársaság területi és központi illetékesei pedig tényleg jó ötletnek tartják, hogy a város tartsa fenn és rendben a vasúti aluljárót, a parkot és a parkolót, csak éppen semmit nem tettek egy éve a kérés teljesítése érdekében. Pedig csak egy döntésen és néhány aláíráson múlott, múlik.

Szeretném azt hinni, hogy Európa végül csak megérkezik ide, ha nem is valamelyik szerelvényről kell leugrania – lépni nem lehet, mert túl alacsonyak a peronok –, de fejlesztések, felelős döntések formájában. Mert ha ezek a problémák megoldódnának, ha ki lehetne tenni egy táblát, kiragasztani a lehúzóst, amely arról tanúskodna, hogy ezt az épületet az Európai Unió valamelyik programjának támogatásával felújították, akkor biztos, hogy ez a sokszor nehezen érthető intézményrendszer itt, Csíkszeredában, még azoktól is, akik most a „kicsi kursza” néven ismert szerelvény alig két vagonjába próbálják hétköznaponként délután bepréselni magukat, kapna egy piros pontot. Nem kicsit, nagyot.