Empátia – mindhalálig

Elképzelni sem tudjuk, mi járhatott annak a viszonylag fiatal nyárádremetei férfinak a fejében, aki szerdán este egy falustársának a házához sietett oltani. Kigyúlt egy csűr, lángba borult egy család munkájának gyümölcse, ami a vidéki ember számára egyértelműen tragédiának számít. Sok-sok évi munka, törődés, fáradság fekszik egy ilyen csűrben, nagy értéknek számít, különösen olyan vidéken, mint a Felső-Nyárádmente, ahol az égiek nem kényeztetik az embereket dúsan termő szántóföldekkel, lágyan ringó búzatáblák látványával, úgy kell kicsikarni a földből az életet tíz körömmel, tengernyi verejtékkel. Ezért aztán itt az életnek nagyobb is az értéke mint másutt, ahol a föld szinte önként adja a termést. Itt gürcölni kell nap mint nap, pátyolgatni a zsenge növényeket, hogy megmaradjanak, hogy fejlődjenek, hogy veszett viharok ne tépjék, ne tapossák le, hogy fagy ne fullassza csírájába az életet, hogy elhozzák a holnap biztonságának ígéretét. A holnap biztonságának záloga pedig a csűr, az állatoknak való élés tárháza, amit óvni kell széltől, vihartól, az égiháborúk szikrájától, mert abból élnek meg az állatok, belőlük meg mi, emberek, és hát ez az egymásra való utaltság kényszerű de zsigerekbe ivódott felismerése teszi harmonikussá a hétköznapok vesződéseit, törődéseit, a létért való szívesen vállalt küzdelem emberi természetességét. Bizonyára, sőt, biztos, hogy az a negyvenhárom éves nyárádremetei férfi ezt így nem gondolta végig szerdán este, amikor felszökött a veres kakas a szomszéd csűrje tetejére, sőt, bizonnyal állítom, hogy nem is gondolt semmire, csak ment, szaladt, hogy a bajba jutott embertársán segítsen. És bizonyára az sem fordult meg a fejében, hogy esetleg holnap amaz fog szaladni, riadni őérette. Csak ment azzal a konok, nyárádmenti székelyekre jellemző természetességgel, hogy a bajban egymásra és nagyon és csakis egymásra vagyunk utalva. Semmit sem gondolt végig, mert ez annyira természetes viszonyulás arrafelé, hogy ezen már gondolkodni sem érdemes. Segített, mert ez mifelénk annyira természetes, hogy szóra sem érdemesítjük. Segített, mert valami belső kényszer azt diktálta neki, hogy most és itt ezt kell tennie. És nem gondolt a bajjal, az esetleg rá leselkedő veszéllyel, nem gondolt azzal, hogy alattomos kórság ronthat rá, hogy esetleg neki is baja származhat a túlfeszített munkától, az emberlelket próbáló izgalomból, hogy ott belül valami elromolhat, elpattanhat egy húr a túlfeszített munka közben. Nem gondolt semmivel. Talán csak egyetlen dologgal – azzal, hogy itt most azt kell tenni, amit ő tesz, amit valamennyien tesznek egy bajba jutott embertársukért. És amikor megállt benne az élet, amikor már nem tudták visszahozni evilágba, hát átment oda túl, ahol már nincsen fájdalom, nincsenek napi gondok. Én hiszem, hogy Moga Csaba majdan ott fog állni odafenn a jobb oldalon, a jók oldalán, mert ez így van rendjén, így kell rendnek lennie idelenn és odafenn.