Rovatok

Néhány hiperaktív ember irányít bennünket, az életmódváltás elborultan hörgő hitlerei. Őrjöngő donaldkacsaként ugrálnak mindenhol, és fröcsögő szájjal üvöltik a képembe, hogy lusta vagyok.

Évek óta lusta vagyok, mert nem űzök reggel hatkor aerob sportokat, mert nem kocka a hasam tíz nappal szülés után, mert kerek a térdem, és a bőröm – mely meglepő módon egész testemet ugyanolyan minőségben borítja – nem győzte le a gravitációt. Azt kérdik tőlem az egyetlen és mindenek fölötti igazságot ismerő fitnesszguruk, a nyilvánosság avatott szócsövei, hogy hány év alatt szaladt fel rám az öt kiló, és miért gondolom, hogy az elmúlt évek lustálkodását pár hét alatt bepótolhatom. Ó, lustálkodtam, hát hogyne: önfeledten elnyúlva dolgoztam két munkahelyen, üres óráimban szültem egy kicsit, és neveltem azt a kisgyereket, ha már úgyis éppen egy helyen voltunk mindketten. Vezettem háztartást, és főztem baracklekvárt, de ez teljesen mindegy, mert engem a sátán kacaja kísér, hisz nem kocogtam, mikor a hajnal hasadt, csak lustán ringatgattam méhem gyümölcsét, hátha nyerek még egy félórát az ágyban, és nem kívántam csírát rágcsálni reggelire.

Istenem, soha nem gondoltam volna, hogy ismét eljön majd egy olyan kor, amelyben nem pihenhet meg, aki elfáradt, és nem lakhat jól, aki éhes. Amikor társadalmi szintű agymosó propaganda nyomán, felnőtt emberek önként vállalják az éhezést és a megállás nélküli cselekvést olyan magasztosnak mondott és elérhetetlen célok jegyében, mint a mesterségesen előállított tökéletes test és az ugyanígy létrehozott tökéletes élet, amelyet drága lapostévék és okostelefonok villódzó fénye kísér.

A teljes írás az Erdélyi Napló március 13-án megjelent 10. lapszámában olvasható.