Az este, amire örökké emlékezni fogunk

Éppen tíz évvel ezelőtt, az Ezer Székely Leány Napja záró akkordjaként sokunk gyerekkori álma vált valóra a két Somlyó-hegy közötti nyeregben. Ott, ahol akkor már szintén mintegy évtizede gyökeret vert a pünkösdi búcsú, új mérföldkőként elhelyezte magát a történelemben az István, a király csíksomlyói bemutatója.

Tíz év s szinte egy korszak választ el bennünket már ettől az eseménytől. Ami a legtöbb „normális” országban egy egyszerű kulturális rendezvény lett volna, nálunk nem lehetett mindössze ennyi: katarzisszerű, nemzeti identitás-építő, nemzetegyesítő történelmi mérföldkő lett. Az a fajta történelmi esemény, ami referencia a legtöbb egyszerű ember életében: az a fajta hivatkozási pont, mint ami globális viszonylatban mondjuk a szeptember 11-ei terrortámadás: mindenki emlékszik arra, hogy mit csinált éppen akkor, amikor az történt. Csak miközben szeptember 11. a pusztításról, a gyűlöletről, a háborúról szólt, a csíksomlyói István, a király mindennek az ellenkezőjéről: az építkezésről, a szeretetről, a békéről. „Felel” ezért a mű és annak története, az előadás helyszíne, az aktuálpolitikai konjunktúra s nem utolsósorban az a több százezer ember, amelyik röpke két órára összekapaszkodott a rockopera üzenetében, félretéve minden hétköznapi bút, feledve a megpróbáltatásokat. Ma már csak csodálattal adózhatunk az akkori közhangulatnak: magyarok a határ két oldalán mennyire ki voltak éhezve erre az élményre, amelyet aztán mekkora intenzitással éltek, éltünk meg.

Alig tíz év telt el 2003. július 5. óta, s tudjuk: ma már meg sem tudnánk közelíteni az akkori István, a király hatását, sikerét. Ideális pillanat volt, előtte és utána megismételhetetlen. Előtte nem ért meg még rá az idő igazán, utána meg már keresztül is robogott rajta: nem sokkal utána, a 2004. december 5-ei magyarországi népszavazás újabb mérföldkő lett a nemzet történelmében, sajnos ellenkező előjellel.

Mégis: ezek azok az események, a kulturális-politikai referenciák, amelyek a jelenkorban a magyar nemzet identitását építik, ezektől vagyunk mi, magyarként olyanok, amilyenek. Röpke másfél év alatt megmutatta magát az érem mindkét oldala: a nemzeti eufória és a nemzetárulás. Ahogy a somlyói produkció jótékony hatása végigsugárzott a nemzet testén, rögtön volt, aki elrágja a méregkapszulát.
Ennek ellenére az István, a király csíksomlyói bemutatója az én generációm meghatározó élménye marad, a december 5-ei keserűség ellenére. Visszagondolva alig néhány hónapunk volt utána arra, hogy megéljük az egységes magyarság illúzióját, amikor már és még nem voltunk felosztva „tápos” és „nem tápos” magyarokra. S a buli – ó, igen, a buli is fantasztikus volt.

Ahogy túltettük magunkat az időjárás szeszélyein, a zuhogó esőn, a viharon, ahogy összegyűlt a tömeg szinte pillanatokkal az előadás előtt, s amilyen fegyelmezetten le tudott vonulni utána a sötétben, a sáros úton, az maga a csoda volt. S amikor felcsendültek a kisgyerekkorunk óta ismerős dallamok, az sem számított, hogy a szervezők a közönség várható létszámát alábecsülve alátervezték a hangosítást: a dalfoszlányokat hiába fújta el a szél, mert a több százezer torok pótolta a hangszórók vézna erejét.

Minden bizonnyal mindenki más és más dolgokra emlékszik vissza arról az estéről, de egy dolog biztos: mindannyian életünk végéig emlékezni fogunk rá. Közös élményünk marad a lelki feltöltődés, a meghatottság, az összetartozás érzése is: bár nem jó kimondani, előfordulhat, hogy soha többé nem lesz, nem lehet épp ilyenben részünk.