Az emlékezés magánterülete

Az egykor kitelepített Bözödújfalu (valamikor Udvarhelyszékhez tartozó település) még élő lakói minden esztendő augusztusának első szombatján találkoznak a tó partján, hogy a nagyvilágba szétszóródott ismerőseikkel, falusfeleikkel találkozhassanak. Megemlékeznek a sokvallású faluról, ahol példás egyetértésben éltek a különböző vallású családok, és bár az idő megszépíti az emlékeket, az egykori lakók évente egyszer élhetik meg az együvé tartozás már szertefoszlatott élményeit.

Idén a valóság fura megnyilvánulásaival találkozhattak az emlékezők. A település Kőrispatak felőli emlékhelyén már korábban eltűnt a jelképes falmaradvány ablaktáblája, mostanra azonban, hogy nemrég leomlott a katolikus templom karcsú tornya, haranglábat emeltek, és tábla jelzi: bözödújfalusi, és nem bözödi tó, ami az egykori falut elborítja.

A kilencvenes évek végén, amikor már alig állt egykori épület a területen, marosvásárhelyi román férfi mesélte el, hogyan kapták el azt a két fiatalt, akik a toronyból el akarták lopni a harangot. Amikor észrevettük, mi történik, mondta az alkalmi halász, odamentünk, elkaptuk őket, a földre tepertük, és báladróttal hátrakötöztük a kezüket, amíg valaki Bözödre szaladt át, a rendőrségre telefonálni. Íme, mostanra nem csupán az eliszaposodott templomterületet szántják a folyami kagylók nyomai, hanem a jelképszerű torony is leomlott, jelezve: az idő könyörtelenül elsöpri a nyomokat. Lakóházakat, templomot. Az oda járó kirándulók, akik harsány zenéjükkel betöltik a valamikori falu fölötti légteret, rég birtokba vették a területet, hangoskodásuk után a szemét, a tó szélébe dobott bűzlő halmaradványok maradnak. 

Idén is láthatólag zavarta a víkendezőket a megemlékező egykori (és persze jelenlegi) tulajdonosok jelenléte. Semmi méltóság, semmi emberi együttérzés nem tapasztalható, még bár az egyházi szertartások idejére sem. A csónakázók, a szörfözők, a halászok senki földjének tekintik a terepet, mintha nem izzadt volna senki azokon a földeken, mintha nem termett volna búza, gyümölcs vagy szőlő, amint még láthattuk a kilencvenes évek elején. Mintha nem lenne tulajdonosa minden darab földnek. Két idősebb asszony, akik a katolikus templom – bár még ily csonka – romjait szerették volna közelebbről megnézni, kis csoport kirándulót talált a közelben, éppen puskával célba lövöldöztek a megüresedett sörös dobozokra. Amikor szerényen engedélyt kértek, egy fiatal nő ezt lökte oda nekik: Ez magánterület! 

Szóval be lehet skatulyázni az emlékezés tereit is, elvenni az egykori lakosoktól az újbóli vagy utoljára láthatás élményét, még akkor is, amikor egy jelen lévő leszármazott megjegyezte: ő még ilyen szemetes magántulajdont sehol nem látott a nagyvilágban. 

Igen, ekkora az egójuk azoknak, akiknek semmi közük ahhoz a földhöz. Sem a település múltjához, sem a legtermészetesebb emberi érzéshez, magatartáshoz. Dübörgő zenés műveletlen újgazdagok, szemetüket maguk után hagyó idegenek földje lesz Erdélynek ez a kis, szinte érdektelen sarka is. De vajon képzelik-e egyáltalán, hogy már a rómaiak is azt vallották: semmi sem idegen tőlük, ami emberi?

A magánélmény, a pénzzel megszerezhető képzelt valóság fertőzi őket. Várhatjuk-e, hogy a temetők fölött illő csöndben gondoljanak egykor élt nemzedékekre? Nem, erre nincs szükség. Bár még az is szebb látvány, ha juhnyáj legel a tájon, mert annak nyomát legalább megemészti a föld… 

Így írja felül a jelenlegi valóság a korábbit. Eltörölni azonban sosem lehet.