Az ágyú fénye

Az ágyú viszont, ismereteink szerint az egyetlen, amely fennmaradt a ’48-as forradalomból, jócskán túllépte napjaink átlagemberének ingerküszöbét. Jóval több puszta múzeumi tárgynál, sokkal inkább szimbólum, mint műtárgy, amely alkalmas nemzeti büszkeségünket karbantartására. Már megérkezésére közel harminc ember jelent meg a Székely Nemzeti Múzeumban, pedig nem volt vörös szőnyeg és rezesbanda, semmiféle hivatalos körítés. A fehér mikrobusz egyszer csak begurult a múzeum elé, a sűrű hóesésben pedig egymást taposva cipelték befelé az önkéntesek az ágyút tartalmazó ládát. Volt, aki az alkalomhoz öltözött, akadt, aki pálinkát és kürtőskalácsot hozott, mint a szép emlékű bevonulások idején, de volt véletlenszerűen arrafelé autóz is, akit a csődület tett kíváncsivá.
A szemek azonban egyformán csillogtak.

De ez még mindig nem garantálta a későbbi látogatói ostromot. Igaz, hogy a kiállításmegnyitóra összegyűlt 400 ember már sejtetett valamit, a közösségi élmény semmihez nem hasonlítható érzése eleve nagyot ígért. És jöttek Sepsiszentgyörgyön, és özönlöttek Kézdivásárhelyen, fiatalok és öregek, múzeumpedagógiai foglalkozás keretében, vagy csak úgy, kíváncsiságból. Az amúgy is felújított ’48-as kiállítás világra szóló tárlattá nemesedett, a főszereplő fényéből környezetére is jutott, egy történelmi pillanatra talán még a csatazaj is hallatszott.

Az érzések, emóciók külön erre a célra nyitott látogatói könyvben gyűlnek. A bejegyzések sokszínűek, akárcsak a látogatók. Van közöttük harcias – ágyút vissza nem adunk! –, lírai, elérzékenyült, fogadkozó, gyermekien naiv, öregesen lelkesedő. De talán csak kevés olyan, amely abban a tudatban született: ezzel akár küldetést is teljesít. Aláírása ugyanis olyan tőkét, muníciót jelenthet, amellyel meg lehet semmisíteni a kölcsönadási szerződést, és Gábor Áron ágyúja nem kényszerül visszatérni kényszerű bukaresti állomáshelyére, mint baka a néhány napos kimenő után.
Annyira jó tudni, hogy egyre többen valljuk: az ágyú megtette kötelességét, de nem mehet.