A számok keserűségétől a reményig

A magyar érdekvédelmi szövetség képviselőházi jelöltjeire 380 513-an, a szenátusiakra 388 372-en szavaztak. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a szavazatok 0,64 százalékát (47 955) kapta a képviselőházban és 0,79 százalékát (58 754) a szenátusban. Ez a tény, ezen túl már csak a választási küszöb található, amelyet egyik esetben átléptek, a másikban elbukták. Akár azt is mondhatjuk, elégedettek vagyunk. És itt jön a kérdés: mihez képest? Mert ha azt vesszük, hogy korántsem igaz a választói névjegyzéken szereplő 18,2 millió, szavazatra jogosult polgár létezése, akkor azt mondhatjuk, igen jól szerepeltek a magyarok, Székelyföldön sem 40 vagy 50%-ban vettek részt, hanem 60-70%-ban. Ez alkalommal is felelősséggel és kötelességtudóan teljesítettek. Ám itt van egy másik számsor: 1 millió, 830 ezer, 750 ezer, 630 ezer, 440 ezer, 380 ezer + 58 ezer =438 ezer magyar szavazat. Ez volt a szenátusra leadott magyar szavazatok abszolút nagysága a parlamenti választásokon 1990-től számítva, a képviselőházban valamivel kevesebb. Ezek a számok, sajnos, nem az örömkiáltást, hanem a keserű jajt hozzák ajkunkra. Hiába versengenek jobbnál jobb ígéretekkel voksainkért, ennyien maradtunk, és ez még mindig a derékhad, a közép és idősebb nemzedék, ha ők elmennek, még kisebb lesz a szavazótábor. Vajon tudja valaki, hány fiatal vette a fáradságot, és egyetemi központokból hazautazott szavazni? Tudja valaki, hányan keresik megélhetésüket a nagyvilágban? Bizonyára nem. Azt viszont halljuk, egyre gyakrabban, hogy „haza kell térni”, „szülőföldre visszatérni” „vissza kell hozni a szakembereket”. Azok mondják a leghangosabban, akik maguk is vették a batyujukat egykor, és elmentek, képezték magukat, karriert építettek, és most stratégiákat kovácsolnak a hazatérésre. Honnan hazatérni? A nyugati jólétből vagy az anyaországból? Mert ha a Kárpát-medencében maradnánk, nem is lenne baj. Sokszor elgondolkodtam azon, mi történt volna, ha Haáz Sándor tanár úr, akit a Szepességből Székelyudvarhelyre helyeztek ki tanítani, visszament volna szülőföldjére? Nem lett volna Székelyföldnek múzeumalapítója, egy néprajzkutató II. Haáz tanár úr, és nem lenne ma Szentegyházának III. Haáz tanúr úr, akinek százötven tagú gyermekfilharmóniájától zeng a Kárpát-medence. Hány és hány példát lehetne felhozni az iménti mintára? Egyre mélyebb meggyőződéssel vallom, nem a hazatérés a megoldás, hanem a Kárpát-medence újbóli belakása. Teljék meg a Sapientia magyarországi, felvidéki, délvidéki vagy kárpátaljai egyetemi hallgatókkal, menjen el tanítani az erdélyi tanító a Dunántúlra vagy Csallóközbe, és miért ne lehetne segíteni a csángómagyarokat, hogy minél több telket megvásároljanak a Mezőségen… A dévai Szent Ferenc Alapítvány számos példával igazolta, hogy meg lehet menteni egy magyar iskolát a szórványban csak azáltal, ha szükségben levő gyermekeken segítünk. Igen, valahogy úgy kellene belakni a Kárpát-medencét is, mint ahogy Csaba testvér tanítja, amikor a gyermekek mindennapi kenyerére adományt kér: Olyan ez a világ, mint egy óriási kirakós játék – összevissza vannak a darabjai, csak helyére kell tenni. A számok keserű ízétől így talán eljuthatunk a reményig: a magyaroknak ismét be kell lakniuk a Kárpát-medencét, mintha hazánk lenne.

Megjelent a Csíki Hírlap december 14-i lapszámában.