A felelősségvállalás művészete

Nemrég, az egyik székelyudvarhelyi iskola nagykorúsítási ünnepségén egy jogi területen dolgozó meghívott a felelősségről beszélt a nemrég nagykorúvá lett végzősöknek. Elmondta, azzal, hogy társadalmi tekintetben felnőtté válnak, megváltozik az életük: felelőssé tehetők további tetteikért, s ezt a felelősséget fel kell ismerni, vállalni kell. Indokoltnak tartom, hogy erre felhívják a fiatalok figyelmét, azonban egyre inkább úgy érzem, ugyanezt az idősebb korosztályok képviselőinek sem ártana részletesen elmondani. A felelős beosztásban levőket és háztartásbelieket, szegényeket és gazdagokat, főnököket és beosztottakat sem ártana időnként figyelmeztetni arra, hogy nagykorúvá válásuk óta ők maguk felelnek azért, amit tettek vagy elmulasztottak megtenni.

Az ugyanis, hogy tetteink következményeivel nem vagyunk hajlandók szembenézni, s megpróbáljuk másra hárítani a felelősséget, valamiféle népbetegség lehet, határoktól, kultúráktól, társadalmi szerepektől függetlenül. Mindig más a hibás, ha otthon évek óta csöpög a csap, ha figyelmetlenségből, tájékozatlanságból nem a megfelelő sípályabérletet vásároljuk meg, ha elesünk egy bevételtől, támogatástól, ha kiderülnek az orvosi, politikusi és más típusú mulasztások, figyelmetlenségek. Háztartásoktól cégekig, intézményekig, a közigazgatási rendszer magasabb régiójáig mindenütt akadnak, akik minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy másra hárítsák saját felelősségüket. Nem is csoda: mindenkinek fontos a jó híre, s olykor nehéz belegondolni, hogy egy-egy tévedéssel, egy kis hanyagsággal, egy elszólással, egy információ kikotyogásával állást, karriert, anyagi biztonságot vagy családot tehet kockára az ember.

Mégis, ha már életkorunkat tekintve felnőttek vagyunk, felelősségünket tekintve különböznünk kellene a kiskorúaktól: infantilisnak tűnik, amikor egy régóta nagykorú, magas pozícióban levő és köztiszteletben álló személy mindenáron bagatellizálni akarja tetteinek következményeit vagy gyáván megfutamodik előlük. A felnőttek mulasztásait már nem a szülőknek vagy feletteseknek kellene elsimítaniuk: ha már megesett a gond, legalább a becsületet megpróbálhatná megőrizni a felelős azzal, hogy férfiasan-nőiesen beismeri tévedését.

Nem érzem úgy, hogy túlságosan felnőttes viselkedésre vallana például a Krónikának nemrégiben adott – hangfelvétellel bizonyítható – interjú után az alanynak mindent letagadnia, s legfőképp nem tűnik megbízhatónak az a személy vagy intézmény, aki/amely ilyesmivel próbálkozik. Nem kell azonban ilyen magasra tekinteni: a jelenségre alább is találunk példát bőven. Itthon is az újságíró a hibás, ha rávilágít egy elkendőzni kívánt helyi problémára, s nem az, aki előidézte vagy mulasztott. A tagadás után is van lehetőség a mismásolásra: amíg van az ügynek részlete – akár elhanyagolható is –, amelybe bele lehet kapaszkodni, amellyel el lehet terelni a valós problémáról a figyelmet, addig ez meg is történik. Az egymásra mutogatás pedig lassan művészetté vagy sportággá fejlődik, amiben közember, közigazgatásban dolgozó és politikus is profivá válhat.