A bizalomról

Olyan világot teremtettek körénk, hogy amit látunk, még azt se hisszük mind el. Nem azért, mintha csupa cirkuszi varázsló lenne körülöttünk, ó nem. Már alig hiszünk valakinek. Naponta látjuk a televízióban, olvassuk az újságokban: olyan dolgok történnek, amire sosem gondoltunk volna, akár a hihető dolgok ellenkezője is.

Ez aztán összezavarja az embert: mit is higgyünk el? Nagy kérdés: kinek lehet hinni? A szomszéd, a boltos, a rokon, a postás, a piaci árus új meg új hírekkel szolgál. Régebben is így volt, persze, ám volt egy kis különbség. Ha ugyanarról mást és mást hallottunk innen vagy onnan, végül csak kiderült, mi is az igazság, és aki meg-megtoldotta azt vagy éppenséggel elvett belőle, arról elkönyvelhettük: nem mindent kell neki elhinni. De hát néha saját magunknak sem hiszünk…

Ma alapvetően más a helyzet. Teljes igazság talán nincs is. Annak egyik vagy másik „oldalát”, vonatkozását ismerjük meg, magyarázattal, átmosva, és kinek van ideje, türelme és főleg lehetősége utánajárni? Így van ez például a „vegyicsíkokkal” kapcsolatosan: a tiszta égen megmaradó, később felhővé dagadó repülőnyomokról a tudomány nevében azt gyúrják le a torkunkon, hogy azok „csupán” időjárást befolyásoló vegyszereket tartalmaznak, juttatnak a légkörbe, mások meggyőzően állítják: vírusokkal, súlyos betegségeket okozó oldatokkal permeteznek, mert már túl sokan élünk a földgolyón. Ugyanez a helyzet a védőoltásokkal.

Valami megváltozott, azt érzékeljük. Nem hiszünk egymásnak. Régi történet jut eszembe. Szentábrahámon egy férfi kerékpárt kért kölcsön ismerősétől. Ám a járműre a tulajdonosnak is szüksége lett volna egy idő után, várta is, hogy visszakerüljön, ám teljesen hiába. Amikor utánament, a hanyag kölcsönző így fogalmazta meg a lényeget: ebből az a tanulság, hogy máskor ne adja oda senkinek, se nekem, se másnak!

Referenciamunkát kérnek a vállalkozótól, vagyis ajánlást legjobb munkáival kapcsolatban, de még egy rakodómunkást sem vesznek úgy fel, hogy ne járjanak utána, ki és mi ő, milyen ember. Így ellenőrzik ma már az üzlet- és a házastársat is… Ennek ellenére, főleg az üzleti világban, hatalmas szélhámosságok történnek. A kilencvenes évek elején kelt híre, hogy valami olasz gyártmányú cipőnek a talpa jól álcázott kartonpapírból készült, ugyanis az olaszok olyanok számára gyártották, akik már nem koptatják el a cipőtalpat, nálunk az olcsó áruval mégis átverték a vásárlót. 

Most meg azt mondja környékbeli ismerősöm, Tibi, hogy az ügynök, akivel telefonon megtárgyalta a tisztességes fizetéssel járó külföldi munkát, miután a foglalóként kért összeget átutalta neki, azóta nem veszi fel a telefont. Tibinek már rég játékot és könyvet kellene csomagolnia Franciaországban hét eurós órabérért… Tudta, hogy elvesztheti a kölcsönkért pénzt is, ám ha azzal kezdi a tárgyalást: nem hiszek el mindent neked – ugyan mikor jut munkához?

Tehát marad a képmutatás: bólogatunk minden gyanús dologra, akkor is, amikor szemünkbe hazudnak, aztán megpróbálunk utánajárni a dolognak, ha nekünk annyira fontos. Vagyis mindenkinek meg kell szerveznie saját hírszerző szolgálatát. A napszámostól a miniszterelnökig.

Csakhogy ez drága mulatság. Sokkal olcsóbb és egyszerűbb lenne hagyományőrzőbbeknek lennünk, és aki csak a dolgok kedvező oldalát próbálja láttatni, azt hazugnak vagy csalónak, aki meg ezt-azt elemel, sikkaszt, azt tolvajnak nevezni.

Azért is merem ezt ajánlani, mert sok évszázadnyi idő alatt kipróbált recept. Ha Mátyás király nem is, de igazság csak kellene hozzá.