Korlátozott az erdélyi magyar kortárs művészet?

Bázis galéria, Ecsetgyár, 2011. március 11. Kolozsvár

– A Bázis platform alapító tagjaként bekapcsolódott az európai kortárs képzőművészet vérkeringésébe. Hogyan látja ebből a perspektívából az erdélyi magyar kortárs művészet helyzetét?

– Ez egy nagyon összetett kérdés. Szerintem a román kortárs művészet elemzésével is kellene foglalkozni. Az én tapasztalatom szerint ugyanis az erdélyi kortárs román és magyar képzőművészet között már ég és föld – a lehetőségek szempontjából – a különbség. Nem szeretnék egyáltalán értékítéletek mentén végezni elemzést, inkább konkrét példákat felhozva hasonlítanám össze a kettőt. Jelenleg nem tudok, de nem is akarok a kisebb városok magyar kortárs képzőművészetéről beszélni, mert már évek óta kiléptem ezekből a körökből. Őszintén szólva, már Kolozsváron sem látszik Csíkszereda vagy Sepsiszentgyörgy kortárs képzőművészeti élete. Én a csíkszeredai KO.KE.M Kortárs Képzőművészeti Múzeum és Galéria megszűnése után úgy egy évvel kezdtem el a projektjeimet Kolozsvárra áthelyezni. Azzal a munkával, amit itt Csíkszeredában végeztünk, egy nagyvárosban már szárnyalnánk. Egy kisvárosban szerintem egy idő után beszűkülnek a képzőművészek lehetőségei. Románia vagy az erdélyi művészek esetében még Magyarország-szinten ismertté válhat valaki, de a külföldi komolyabb galériák, műkereskedések szintjéig sohasem juthat el. Kolozsváron szerencsésen alakult a helyzetünk, két képzőművész társammal (Betuker István és Veres Szabolcs) együtt egy működő képzőművészeti platformot, a Bázist sikerült létrehoznunk (bazis.ro) a 2009-ben alapított Ecsetgyár Kortárs Kulturális Központban. Azért beszélek platformról, mert nemcsak galériáról van szó, hanem műtermekről, katalógusról és szaklapról is. Szerintem az Ecsetgyárba való bejutást nem lett volna szabad kihagyni az erdélyi magyar képzőművészeknek, sem a csíkszeredaiaknak, sem a sepsiszentgyörgyieknek.

– Említette, hogy a lehetőségeket tekintve, nagy a különbség a román és magyar képzőművészek között. Miért?

– Az Ecsetgyárban a román művészek által működtetett galériák közül a leghíresebb, vagyis Nyugaton a legismertebb a Plan-B, továbbá a Laika és a Sabot. Amúgy legalább hat ilyen galéria működik itt. Egyedüli, magyar művészek által működtetett galéria közülük a Bázis. Ezekről a galériákról, művésztársaságokról azt kell tudni, hogy nagyon zártak, a taglétszám korlátozott, ami normális is, mert senki sem tud tíz-tizenkét művésznél többel foglalkozni. Itt nem arról van szó, ami például a csíkszeredai galériák esetében történik, vagyis, hogy egy művésznek megszervezik a kiállítását, állófogadással megtörténik a megnyitó, jobb esetben kap egy katalógust, és ezzel lezárult a történet. Ezek a magángalériák ugyanis a tagjaiknak megélhetést biztosítanak. Fő törekvésük, hogy kapcsolatrendszert építsenek ki Nyugat felé, és bekapcsolódjanak a Londonban, Párizsban, Tokióban, Berlinben és New Yorkban működő galériák körébe. Főként nyugaton értékesítik a művészek munkáit. Jó példa erre a (34 éves!) Adrian Ghenie, akinek a munkáit, a galériája profi működésének köszönhetően, pár év alatt egy-kétezer euróból indulva, ma már több tízezer euróért vásárolják. Ha viszont nincsenek erős támogatóid, egyszerűen nem tudsz működni, és azt vettem észre, hogy a román galériák általában nagyon nagy állami segítséget is kapnak. Pedig itt nem klasszikus értelemben vett, úgymond nonprofit támogatásról van szó, mivel ezek a galériák profitorientáltan működnek: műtárgyakat adnak el. Mégis a Román Kulturális Intézet (ICR) a nyugati projektjeiket támogatja, így sokkal jobbak a lehetőségeik, mint nekünk. Sőt, olykor akár a külföldi művészekkel szemben is előnyben lehetnek, mert az ilyenfajta állami támogatások gyakorlata nem létezik a nyugati világban. Németország például államilag nem támogatna sohasem egy profitorientált galériát.

– Csíkszereda is próbált a KO.KE.M Kortárs Képzőművészeti Múzeum és Galérián keresztül bekapcsolódni a nyugati vérkeringésbe. Miért nem koronázta siker a törekvéseiket?

– Rengeteg energiámat fektettem bele annak idején, és kevés eredmény született. Véleményem szerint sokat segített volna a városvezetés megfelelő hozzáállása. Ők döntenek arról, hogy négy évig a város hogyan reagáljon a képzőművészeti, zenei, színházi életre, ők a kultúrpolitika meghatározói. Ez a testület képzőművészeti téren támogatja azt, hogy kiállítsanak Munkácsyt, a nagybányai művésztelep alkotóit, vagy éppen múmiákat Csíkszeredában, ami fontos előrelépés a múzeum életében, de nem foglalkoznak a ma körülöttük élő kortárs művészekkel. Egyszerűen mellőznek minket. Persze, a régit is meg kell mutatni, de ez nem kellene a kortárs értékek rovására menjen. Annak idején is az volt a fontos, hogy felújítsák a Kossuth utcai galériát, pedig nem ez a lényeg, hanem hogy mi működik benne. Meg lehet nézni az Ecsetgyárat: működtetői, akik bérbe adják ki a felületeket, az épület külső homlokzatával különösebben nem foglalkoztak, úgy is néz ki, mint egy lerobbant ipari épület, mégis hírnévre tett szert, egyre több nyugati műkereskedő és kurátor látogatja meg a galériákat. A galériásokat és intézményvezetőket nem a külsőség érdekli, hanem az, hogy mi zajlik bent: mozgást, tevékenységet akarnak látni. Kolozsváron mindenki mindenkivel pozitív értelemben konfrontálódik, erősítjük egymást, versenyzünk egymással. Egy kortárs képzőművész, aki tisztában van a mai konjunktúrával, Londonba, Párizsba, Berlinbe vagy New Yorkba vinné munkáit, attól függetlenül, hogy román vagy magyar, csakhogy a román kortárs képzőművészekkel szemben lépéshátrányunk van, még akkor is, ha a kulturális tárca élén magyar miniszter áll. Szerintem nekünk, erdélyi magyar kortárs képzőművészeknek is azt kellene tennünk, mint az észak-íreknek, például saját pavilonnal kellene jelentkeznünk a Velencei Biennáléra.