Ötszáz kilométer két keréken – búcsú a jó időtől

Mikrovidámpark Ciungetuban. Tekintse meg fotógalériánkat!

Szerda reggel Stauróczky Tamás űzte ki az álmot az autó rakterében elszállásoltakból – csóró kísérőként ugyanis panzióra nem igazán futotta, sátorhelyet találni a szűk szorosban pedig túl nagy feladat lett volna –, szerencsénkre a többieknek kvártélyt adó, kegyetlenül pörgős nyelvű háziasszony megengedte, hogy a kint rekedtek is leöblíthessék az egész napos túra után a szaglószervek számára enyhén taszító odort árasztó testeket.

Fölfelé a Latoricán

Brezoi-ból való indulásunk után a Brădişor- és Mălaia-tavak, valamint a Lotru-gát mellett elkerekezve, Ciugetuban betömködtünk néhány falat kaját a pofazacskóinkba, majd a Latorica-szorosban a bringások fájó búcsút intettek az autónak – az egyre szűkülő, borzasztóan gödrös úton lehetetlen lett volna négy keréken fennebb menni.

A Mikulás nyári rejtekhelye megtalálva

A fiúk – mivel a csoport egyetlen hölgy tagja, Ildi fáradtság miatt inkább a jármű kényelmét választotta – hat kilométer alatt ötszáz méteres szintkülönbséggel (1120–1620) terhelték meg a szervezetüket, de a hágó leküzdését jó néhány kilométeres pihentető ereszkedés követte az Olteţ-völgyben, egészen a Polovragi-barlangig.

Az Olteţ-szurdokban, Polovragi fölött

Eközben mi az autóval Voineasa felé vettük az irányt, orbitális gödröket kerülgetve a Vidra-tó felé vezető szerpentinen, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy különösebben megérte volna – a tavat mindössze két pontról, a hátsó és az első feléről tudtuk megtekinteni, máshol sűrű erdő takarta a kilátást.

Vidra-tó

A Vidra-tó után ráálltunk a sok helyen még építés alatt álló Transzalpinára, hogy Novaci környékén szembetalálkozzunk a bringásokkal. Az biztos, hogy amint sikerül teljesen befejezni az útszakaszt, ez lesz a világ egyik legjobb hegyi útja, minden szempontból lenullázva a Transzfogarast. Jelenlegi állapotában – védőkorlátok nélkül, közvetlenül a út mellett többszáz méteres szakadékokkal – inkább potenciális sorozatgyilkos, mintsem eszköz egy jó élményautózáshoz.

Tyúketetés Olténiában

Szerdán este nyolc körül találtunk rá a Novaci helyett végül Polovragi-ban söröző bandára, Sanyi és Attila sápadtan, kikészülve ült a padon – diagnózis: gyomormérgezés.

Teljesen biztonságos szakasz a Transzalpinán

Csütörtök reggelre a legyengült szervezetek kalóriabevitel hiányában még mindig bágyadtan szenvedtek, többek számára is szertefoszlott a Transzalpina meghódításának álma. Igazándiból csak két legény maradt a gáton: a kudarc szót szerintem nem is ismerő Tamás és a kedden hozzánk csatlakozott Fülöp Attila (Fülci) – ők halálmegvető bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor nekivágtak az útról minden forgalomban részt vevőt leszorító hatalmas betonkeverő kamionok és mezei sofőrök által felfoghatatlan kanyarsebességekkel közlekedő versenyautók uralta szerpentineknek.

Autóverseny tehenekkel

A télen síparadicsomként funkcionáló, modernebbnél modernebb épületekkel büszkélkedő Rânca településen tartottunk egy hosszabb pihenőt, leplezhetetlen örömünkre a helység egyetlen vegyesboltja előtt maximumra tekert, krómozott kínai noname 2.1-es hangfalrendszerből ordított recsegve a curáj, mi meg felettébb büszkén húztuk ki magunkat, hogy ily módon is hozzájárulhatunk magyarországi vendégeink zeneismereteinek bővítéséhez.

Gondoskodó edző

Csúcshódításban egyre jobban kimerülő két társunkat Sanyi hangos biztatás mellett egy kis frissítővel is segítette, bár a srácoknak valószínűleg kellő motivációt jelentett pusztán az a tény is, hogy előttük két tucatnál több biciklis aligha vitte véghez az Urdele-csúcs ily módon való leigázásának bravúrját.

Geoláda az Urdele-hágón

Még a tetőpont előtt belefért egy kis geoládás szuvenírosztás is, csak hogy tudja majd az utókor, kik, mikor és miért jártak itt.

Csendélet 2240 méteren

Végül az Urdele beadta a derekát az izmok végtelen erejét használó két bajnoknak, de ez több volt, mint egyszerű személyes siker: beteg és egészséges, sofőr és biciklista, nő és férfi egyformán örült és volt büszke a győzelemre. És elvi alapon az autóban utazók nem ereszkedtek be a hatalmas hegy túloldalán. „Még visszatérek és meg fogom csinálni. De annak, hogy puhány módon felkocsikázzak és erőfeszítés nélkül beguruljak, semmi értelme” – jelentette ki Sanyi.

A jutalom – hosszú ereszkedés a Páreng északi oldalán

Ám a túra nirvánájába vezető végtelen ereszkedéssel nem ért véget a nap. További hosszú hágók, makadám és aszfaltút keveréke, veszélyes autóvezetők és körültekintés nélkül ide-oda forgolódó markolók vártak Tamásra és Fülcire, egészen egy Tărtărău melletti szimpatikus kis tisztásig, ahol az utolsó éjszakára újra előkerültek a sátrak, lélekmelegítő tűzet gyújtottunk és bebeszélgettünk némi pálinkát.

Munka – mindig, minden körülmények között

Eközben én csendben tettem a dolgom, bal kezem fagyott ujjai közé szorított kupicával az eltelt két nap eseményein gondolkodva, és reméltem, hogy az olvasók megértik, miért nem sikerült még pénteken a köz tudomására hozni mindezeket egy olyan szorosból, ahol nemhogy 3G, de még egyszerű telefontérerő sem volt.