Ötszáz kilométer két keréken – túl az út harmadán

Indulás Kisdisznódról. Tekintse meg fotógalériánkat!

De ugorjunk két napot vissza az időben: vasárnap este, Kisdisznódra érkezve egy szász férj–moldáv feleség irányította panzió süppedős ágyaiban hajtottuk álomra a fejünket – és egyben vártuk, hogy Magyarországról érkező további három társunk is befusson –, hétfő reggel pedig a hatfősre duzzadt csapat már türelmetlenül toporgott az indulásra várva. Túravezetőnk, Bölöni Sándor vezényszavára nyeregbe pattant a társaság, jómagam beindítottam a kísérőautóként használt Renault Traficot, és elindult a lélegzetelállító tájak tucatjain át tartó túrázás.

Az első defekt röviddel a kezdés után

Alig egy órával a startot követően, miközben önfeledten pedálozott a galeri az E81-es, országunkra nem igazán jellemző príma minőségű úton, be is következett az első bibi: Salamon Attila, a banda szervizfelelőse defektet kapott – amit profikhoz illően percek alatt, vigyorogva javított ki. A balszerencse azonban úgy tűnt, a kezdetektől mellénk szegődött, nem sokkal később ugyanis a rend éber őreinek jelenléte arra kényszerített, hogy a kétkerekűeket az autóba pakolva folytassuk tovább az utunk.

Részlet a feleki Bruckenthal nyári rezidenciáról

Üsse kő, ez legyen a legnagyobb problémánk alapon meglátogattuk a feleki Bruckenthal nyári rezidenciát, miközben a – magunk között – beszélő Wikipédiának átkeresztelt Sanyi barátunk fáradhatatlanul ontotta magából a hely történetét, érdekességeket, tudnivalókat, vagyis mindent, amit általános műveltségből illik – illetve illene – tudni. Persze, nehéz volt befogadni az összes információt úgy, hogy szájtátva sétáltunk végig a gyönyörű, hatalmas birtokon.

A kerci cisztercita apátság romjai

Az első történelemleckével nem ért véget az agytágítás, Kercen újabb történelmi tények és évszámok hada zúdult ránk, mi pedig élveztük Sanyi lelkesedését, és éretlen kölykökként kongattuk meg a cisztercita apátság romjainál található torony harangját.

Bringára fel, irány a Transzfogaras!

Honismeretből való feltankolásunk utáni legközelebbi megállónk már a Transzfogaras felé vezető úton volt, előkerültek a fejvédő sisakok, a kulacsok megteltek teljesítményfokozóval tuningolt vízzel, és újra pedált taposva indult neki a társaság a harmincegynéhány kilométeres, brutális emelkedőnek.

A pöttyös az igazi! Túránk ötletgazdája, Stauroczky Tamás és a Tour de France-mez

Néhány kilométer után már patakzott a tekerőkről a verejték, meglehetősen meleg időt kaptunk ki, perzselt a nap, én lehúzott ablak mellett is szétfőttem, de a többiek így sem kímélték magukat: Attila tébolyodott tempóban vágtatott ki a hegygerinc egyre meredekebbé váló szerpentinjein, de Sanyi és Tamás sem vallott kudarcot a véget nem érő, egyre csak tekergőző aszfaltcsíkon.

Szerpentin a Transzfogarason

Aki már járt a Jeremy Clarksonék által is a világ legjobb hegyi útjának kikiáltott szakaszon, az tudja, hogy ehhez a távhoz – biciklivel – igencsak jó kondíció szükséges: az izomszaggató hágók leküzdése közben az ásványi anyagok izzadtság formájában pillanatok alatt távoznak a bőr pórusain keresztül, és a ritkább levegő sem a sportolók legjobb barátja.

Amit legalább egyszer az életben mindenkinek látnia kell: Bâlea-tó

A Bâlea-tavat a társaság fele most tekinthette meg életében először, így nem is csoda, hogy a víz partján hihetetlen gyorsasággal teltek meg a digitális gépek memóriakártyái.

Az alagút déli végén. Indulás a Vidraru-tó felé

Későre járt, mire Curtea de Argeş felé megkezdtük az ereszkedést, az előzetesen a Vidraru-tó partjára tervezett hétfő esti szálláshelyünk így jó néhány kilométerrel fennebb, az út felénél, a forgalom mellé került, de ekkorra már mindenkit csak a hordozható gázpalackok lángjánál megfőzött porleves érdekelt, no meg az, hogy végre kinyúlhasson a sátorban.

Sátorhúzás, pihenés, felkészülés az újabb száz kilométerre

Alig múlt kilenc óra, mikor az ernyedt testek rázuhantak az izolírra, és selyemhernyókat megszégyenítően begubózódtak a vastag hálózsákokba – amikre nagy szükség is volt, hiszen 1300 méteren nem éppen mediterrán éghajlat uralkodott.

Ez is megvolt! Csoportkép a Vidraru-tónál

Reggel hétkor csipás szemekkel már ténferegtünk ki a sátrakból, pakolni kellett, bevinni a szükséges kalóriamennyiséget, és nyakunkba venni az utat, szerencsére, a Vidraru-tóig tartó szakasz nagy része pihentető ereszkedőkből állt – bár számomra aligha volt megterhelő az előző napi gáz-fék-kuplung hármas nyomkodása –, a túrázók jutalma pedig a nem véletlenül Európa-szerte híres, szédítően magas gát látványa volt. Lehetetlennek is tűnt betelni vele.

Földút, sár, ahol még a madár se jár

A Vidraru-tó után néhány kilométerrel különvált a bringásoktól az utam, mivel az általuk választott útvonalon a kísérőautó képtelen lett volna boldogulni. Magyarországról érkezett újdonsült pajtásunk, Tamás – aki nem azonos a túra ötletgazdájával – rakoncátlankodó fogaskerekei miatt mellém kényszerült az autóba, szerelőspecialistánk ugyanis szerszám hiányában bringadokihoz utalta be a drótszamarat. Curtea de Argeş városában aztán ChopShop-stílust lealázó módon esett neki egy robogószervizben féltucat, szemmel láthatóan nagy szakértelemmel bíró fiatalember a nyomorult biciklinek, szerencsére, a teljes megsemmisítéstől „rohannunk kell tovább” kifogással sikerült megmenteni mind a járgányt, mind pedig a pénztárcánkat. Negyedórával később aztán egy másik szervizben célszerszámnak aligha nevezhető kalapáccsal és csavarhúzóval oldották meg jelképes tíz lejért a problémát.

A kutyafáját! Ebkergette bicós nagy sebesség melletti találkozása a földdel

Jelentéktelen száz kilométeres kerülő (Curtea de Argeş – Râmnicu Vâlcea – Brezoi útvonalon) – és legújabb csapattagunk, a társaság harmadik Attilájának összeszedése – után, a fáradtságtól nyomokban elhervadva, az előzetesen megbeszélt találkahelyre indultunk. Kiderült, hogy a hegyről lecsörtető csapat időközben kettévált, és világosságban egyikük sem tud célba érni, így ránk hárult a nemes feladat, hogy az egymástól húsz kilométerre levő emberkéket összehalásszuk és a szálláshelyre szállítsuk. Jelentem: feladat sikeresen elvégezve.

Embercsempészet? Dehogy. Csak összeszedtük a szétszéledt embereket

Szerdán reggel újra hétkor lesz az ébresztő. Szükség van a katonás rendre, a kitűzött távokat teljesíteni kell. Következik az Olteţ-hágó és a Transalpina, újabb eszméletlen helyek, további mesés kalandok – remélhetőleg problémák nélkül.