Az egyedüli, de talán nem az utolsó kádármester

A falatnyi faluban, Nyárádszentimrén ma már alig kétszáznyi magyar él – a múlt század elején háromennyien voltak. Itt lakik a máig utolsó marosszéki kádármester, Szabó Ferenc is.

Cserefa, akác- vagy eperfa jó hordónak – mondja Szabó mester mindjárt a megismerkedésünk után a miheztartás végett. Tudni kell, hogy cserefának mifelénk nem csak a cseretölgyet, de mindenféle tölgyfát neveznek. Aztán, hogy nézegetni kezdjük a tornácasztalon álló hordókat, pontosít – tulajdonképpen még az eperfa sem az igazi, egy kicsit olyan, mint a cseresznyefa, gyér a szála, ezért aztán elereszti a levet. Pálinkáshordónak is az akác a jobb, az is ugyanúgy megfesti a nedűt.

A kádárságot tanulni nem muszáj, de ellopni, ellesni a fortélyát elengedhetetlen, szűrjük le a tanulságot, miután Szabó Ferenc elmondja a kádárrá válása történetét. „Nem jártam én sem asztalos, sem kádár szakiskolába. Már kisgyermekkoromban ott tébláboltam a nagyok között, három nagybátyám készített hordókat, egyikük egy hegedűt is kifaragott, s még játszott is rajta, ellestem tőlük a mesterség minden csínját. Tizenkilenc éves koromban, a katonaság alatt készítettem egy tisztnek egy háromliteres hordót. Remekbe sikerült. Aztán ’967-ben, szeptember 4-én jelentkeztem asztalosnak a szeredai Nyárád szövetkezetnél. Felvettek” – emlékezik a kezdetekre. Innen jött nyugdíjba 1994-ben. Dolgozott asztalosként, épületmunkáknál készített ajtókat, ablakokat, aztán, hogy kényszerből nyugállományba vonult, gondolt egy merészet, s újból elkezdte a hordókészítést.

„Mostanság már inkább csak ismerősöknek, barátoknak készítek hordókat, úgy is mondhatnám, hogy unalmamban. Annak viszont örülök, hogy itt vannak az unokák körülöttem, s ők is lesik – már a fiúk, mert a négyből kettő fiú – a mesterség fortélyait. Egyébként a két fiunk is fás lett, egyik faragászkodik, a másik asztalos” – mondja nem kis büszkeséggel.

Ferenc mester hozzálát, hogy felvilágosítson – miként is lesz a cserefából, na jó, mondjuk az akácfából hordó. A legfontosabb, hogy az anyag megfelelőképen kiszáradjon. Amilyen vastag a deszka, annyi év kell a kiszáradáshoz. Háromcentisnek három év. Aztán a hordóanyaghoz kitűnő fa kell. Tőfából kell a deszkát vágni, nem hegyfából, mert az gyengébb. A fehérjét nem szabad beletenni a hordóba, csak a fa belét. Mostanában szárítókba teszik a fát, de ha túl gyorsan szárad az sem jó – bereped. Ha száraz, jöhet a ledolgozás. Aztán ki kell nagyolni, hogy dongaformájú legyen. Régebben ezeket a munkálatokat szekercével végezték, manapság már segítenek a gépek – mondja Ferenc mester, s mutatja is a faillatú műhelyben a gépeket. Abrichter, szalagfűrész, eszterga meg egy sor másfajta gép is segíti a munkában.

Ki kell hornyolni a szárnydongát, egyformán hosszú méretre vágni, a donga pedig, amikor próbából hozzámérik a fejabroncshoz – ez az első abroncs az orom mellett – tíz centivel kell hosszabb legyen, mint annak az átmérője, s ezt mutatja a gyakorlatban is. Így már nem is kell méricskélni az űrtartalmat, annyi lesz az, amennyire szánták – már a fejabroncsméretnek megfelelően.

Cirkalommal (körzővel) méri le a fenékdongákat, kirajzolja a feneket – itt a felesége is be szokott segíteni, mert a látása már némelyest romlott –, aztán következik az ontora kivágása. Ez is kézzel történt régebben, ma már géppel ontorázik, vagyis marógéppel maratja ki azt a vájatot, amibe belepattan a hordó két feneke. Annak úgy kell illeszkednie mint a dongáknak – tizedmilliméternyi rés sem lehet köztük, különben elfolyik a bor. De hogyan hajlanak a helyükre a dongák? – kérdezzük. Égetéssel – jön a válasz. Az egyik abroncsba beállított, felül széttartó dongák között tüzet gyújtanak, majd a dongák felső részét átkötik egy drótkötéllel, a kötelet egy különleges szerkezetű orsóval húzzák össze. „Miközben belülről melegszik, húzom a sodronyt, a dongák behorgadnak, közben locsolom is őket, s amikor elérte a kellő alakot, állítóabroncsot teszek rá” – magyarázza a mester, majd kivisz a műhely mögötti színbe, hogy megnézzük az orsót is. Ezután már csak a nyak- és hasabroncsok felhelyezése, az orom körbegyalulása, az utómunkálatok következnek. Ha a tulajdonos úgy akarja, a hordó első fenekére faragásokat is tehetnek, ezt a mester fia végzi. Az akonanyílás (itt töltik fel a hordót) és a csapdugó elkészítése már csak részletkérdés.

A Kárpátokon túlról átjönnek néha hordókészítők árulni – kockáztatom meg. „Tudom” – legyint a mester. Egy ilyentől vásárolt egy ismerőse nagy hordókat, olyanokat, amelyekbe sok tucatnyi veder bor fér. Beléjük is töltött néhány hektó vörösbort, aztán a hordókból kifolyt a nedű kilenctizede. Idehozta javítani őket. „Nemigen szoktam javítást vállalni, mert az nehezebb, mint új hordót készíteni, de mert ismerős volt... Na, én olyat nem láttam. Amikor szétszedtük, kiderült, hogy belül a dongákon még a fa héja is ott volt, s a héj alatt a féreg (Szabóné kiokosít – a féreg, az a szú). Máskor meg egy ilyen pancsermester arra oktatott, hogy belülről a hordót parafinnal kell bekenni, akkor nem ereszt. Na most képzelje el, mi lenne, ha a borosgazda kiforrázza a hordót. Leolvadna a parafin, aztán a drága bor mind elfolyna” – mondja a mester nevetve.

A négyéves unoka ott téblábol körülöttünk. Szabó Ferenc titkon azt reméli, hogy majd csak ellesi a hordókészítés titkát. Mert már erősen ügyködik a cirkula körül. Akkor meg lenne utánpótlás...