Akik még ismerték Bernády Györgyöt

Filep Sándor tanár úrral a Református Kollégiumról kezdtük a beszélgetést abban a rádióriportban, amelyben saját emlékeit mesélte el Bernády Györgyről. Amíg a közös emlékeinket emlegettem, simán zajlott a társalgásunk, legfennebb a szomszédok is hallották, amit én beszéltem, ugyanis gyenge volt már az elem a tanár úr hallókészülékében, ezért csak kiabálva tudtunk szót érteni:

– Emlékszik- e tanár úr, hogy megfenekelt egyszer bennünket Nemes tanár úr másodikos korunkban az osztálydíszítésből maradt fenyőággal?

– Ez ’46-ban lehetett, akkor, amikor ellógtatok a történelemórámról. Nemes Karcsi szigorú ember volt.

Megpirongatva „bernádyasan”

Ez a társalgási forma csak addig működött, amíg elő nem vettem a mikrofont. A kiabálástól betorzult volna a hangfelvétel. A megszokott hangerővel feltett kérdésemet viszont a tanár úr nem értette, ezért aztán felerősítette a hallókészüléket, az viszont elkezdett sípolni, s nem folytathattam a kérdésemet. Ezért aztán kénytelenek voltunk kikapcsolni a fülbizgentyűt. Úgy viszont Sanyi bácsi nem értett egy kukkot sem. Erre gondoltam egy merészet és nagyot, s minden kérdésemet legépeltem, és a tanár úr elé helyeztem. Igaz, hogy egy kissé, „kérdezz-felelekké” egyszerűsödött a roppant izgalmas dialógus. Megpróbáltuk színlelni, hogy a mikrofon előtt nem a süketek párbeszéde folyik, hanem egy, kilencvenet taposó jó modorú tanár bácsi osztja meg emlékeit hallgatóinkkal a méltóságos polgármester úrról. Egy kis epizódot is elmesélt a mikrofon előtt Filep tanár úr arról, hogy a polgármester úr miképpen pirongatta meg finoman, amúgy „bernádyasan” egy kis apróságért, méghozzá a kollégium igazgatója, Nagy Endre előtt.

– Történt ugyanis – mesélte Filep tanár úr –, hogy a nagy posta oldalán igyekeztem a kollégium felé, amikor a túlsó járdán észreveszem a sétapálcájával, kimérten sétáló polgármester urat, s miután látom, hogy nem néz felém, csak úgy magamban bátortalan fejbiccenéssel jónapotot mormoltam, gondoltam, ennyi ember füle hallatára csak nem kiabálok át azon nagy, széles utcán. Ezzel napirendre tértem az ügy fölött. Aztán egy jó hónap elteltével hívat Nagy Endre igazgató úr. Bemegyek az irodába, s látom, hogy kényelmesen hátradőlve, a bőrfotelben ül a polgármester úr. Bemutatkozom, s mondom, hogy én vagyok az új tanár. Kellemesen elbeszélgettünk, s még a vadászat is szóba került, meg is hívott egy görgényi vadászatra. Mondhatom, nagyon kellemes benyomást tett rám Bernády György. Ám a búcsú kézfogásnál megjegyezte: „fiatal barátom, aztán azt sose feledje, hogy köszönni tisztesség s fogadni kötelesség! Én teljesítettem volna a kötelességemet, ha a múltkoriban, ott a nagypostánál lett volna, mit fogadjak” – s elengedte a kezemet a méltóságos úr. Hát én ott abban a helyben elsüllyedtem volna, ha megnyílik akkor alattam a padló…

A méltóságos úr koporsója

– Lőttek-e valamit a görgényi vadászaton? – mutattam a papírlapon leírt következő kérdésre.

– Igen, jól emlékszem, akkor éppen Bernády Györgyöt…– kezdte a választ.

Hirtelen kikapcsoltam a felvételt, akkor vettem észre, hogy a leírt kérdések sorában egy sorral lejjebb csúszott az ujjam , s így soha nem tudtam meg semmit a görgényi vadászatról. Viszont részletesen elmesélte az utolsó személyes szomorú emlékét a méltóságos úrról.

– 1938 októberében Bernády György nehéz dupla koporsóját hatan cipeltük a vállunkon a református temető kapujától a ravatalozóig, elöl Jánosi Zoltán Nagy Ernővel, középen Piskolti Gábor Kiss Pállal, hátul a két magas ember, Péterffy Lajos és jómagam. Nagyon sokan voltak a szép, szomorú eseményen, Gagyi Lacinak a méltóságos úrhoz írott versének az a sora jut eszembe ma is, ami jellemezte Bernády Györgyöt, s amit én a Bem-ház előtt felállított szobor talapzatára írtam volna: „Több egy tett, mint száz csiszolt beszéd…” – s ez a mai elöljáróknak is szól. Legalább annyira kellene szeretni azt a félévezredes kollégiumot, ahogy a méltóságos úr szerette.

Amikor Sipos Lajos feleltetett

Sipos Lajos kollégiumi francia tanárunknak a rádióinterjú alkalmával bevezetőként próbáltam feleleveníteni, mit jelentett számunkra az, ahogy a harmadik B-ben minden órán elkezdte a feleltetést.

– Még most is előttem a kép – meséltem a tanár úrnak –, amint Lajos bácsi a rozzant, elnyűtt aktatáskáját hanyagul a tanári asztalra csapta, és kiborult belőle egy vekkeróra, egy kalapács, egy harapófogó, kampós meg drótszeg, tintásüveg, colstok, jó marék zab, a kalendárium s egyebek. Rá se hederítve kihúzta derekát, zakójára kihajtott inggallérból a plafon felé emelte arcát, szemét becsukva jobb kezének mutatóujját a magasban tartva, bal kezével a gerincére állított osztálykönyvet egyensúlyozva az asztalon teátrálisan elkezdte a halálos ítélet kihirdetését: „Most pedig felelni fog…” – és hatásszünet. Erre a mellettem ülő padtársam kényszeredetten emelkedni kezdett… a következő pillanatban elengedte a tanár úr az osztálykönyvet, ami nagy puffanással kétfelé nyílt, majd a jobb mutatóujjával – mint egy vércse a zsákmányra – lecsapott a könyv bal felső sarkára, és máris olvasta sztentori hangon, rezegtetve, hogy… felelni fog: Páálosiii! No persze három ával és legalább négy ível… Diadalmasan kezdte körbe indítani tekintetét a teremben, s amikor észrevette a megadóan álldogáló Pálosi Ferit, ámulva, hitetlenkedve kérdezte a tanár úr: „Hát te fiam, honnét tudtad, hogy téged foglak szólítani?”. „Onnét, tanár úr, hogy az osztálykönyv mindig középen nyílik szét, s ott felül a tanár úr mutatóujja alatt mindig az én nevem szerepel, és ezért van nekem, tizennégy feleletem már az első félévben.” Így volt-e Lajos bácsi?

Ott, a mikrofon előtt gyengéden hátba veregetett, kacagva mondta: „János, János, hogy te mire nem emlékszel?”

„Építeni kell, majd lesz valami”

Aztán hosszasan faggattam Bernády Györgyről, Marosvásárhely legendás, városépítő polgármesteréről. Lajos bácsi pedig részletesen mesélt mindenről. A villanytelepről, a víztelepről, hogy Európában elsőként bevezette a földgázt, arról hogy miként építette a városházát, s amikor a közművelődési palota második emeletéhez érkeztek, Bernády Amerikából sürgönyözött haza, hogy „azonnal kezdjék meg a harmadik emelet építését, mert itt Ámerikában már a felhőket karcolják.” Árvaházat, kórházat, gimnáziumokat teremtett, közben víz- és csatornahálózatot alakított ki, és még sok minden egyébről mesélt, ami mind-mind Bernády György nevéhez fűződik.

– Pedig akkor sem volt pénz, fiam – folytatta Sipos tanár úr. – Tudod, mit mondott György méltóságos úr? Azt, hogy nem kell törődni az adóssággal, építeni kell, aztán majd csak lesz valami. És jött az első világháború, ami aztán mindent úgy összezavart, hogy közben minden megoldódott. Hát ilyen volt a tekintetes polgármester úr.

– És még milyen? – kérdeztem.

– Nagyon pedáns ember volt. Egyszer lefele sétált a Bolyai utcán, amikor találkoztunk, köszöntem, kezet nyújtott – te is tudod, hogy én télen, nyáron kihajtott inggallérral, kalap nélkül szoktam járni. Erre jegyezte meg a méltóságos úr: Te Lajos fiam, nekünk hivatalbelieknek nyakkendővel és kalappal illik járni. Mire azt válaszoltam: Tekintetes úr, én már úgy megszoktam ezt a viseletet. Erre megcsóválta tar-kopasz fejét Bernády György, s csak annyit mondott: Te Lajos, te Lajos, veled sosem tudtam vitatkozni. Látod János fiam, ha most dicsekedni szeretnék, akkor azt kéne elmondjam, hogy mi olyasmit éltünk át, amit csak minden ezer esztendőben élhet át az emberiség. Nemcsak a század, de az ezredfordulót is átléptük, s még egy érdekes adat: pontosan ki lehet számítani, hogy mi, itt a kelet-európai országokban, kereken kétszáz esztendővel maradtunk le a nyugati civilizációtól. Figyeld csak meg, a Szabadság, testvériség, egyenlőség! jelszóval indult forradalom…

– Ami 1789-ben tört ki Franciaországban…

– Az nálunk pontosan két évszázad múltán, 1989-ben következett be…

– Hát igen, nem csak az emberek tudnának mesélni, de az évszámok is…Köszönöm, tanár úr.

Sipos tanár úr betöltötte a kilencvenet, amikor itthagyott bennünket, de hangfelvételeken örököltünk tőle jó néhány vásárhelyi mesélő házat, családi monográfiát. Talán egyszer nyomtatásban is kapunk folytatást, róla, aki élő monográfiaként élt, tett és emlékeztetett bennünket.

Csifó János