Világhódító Rubik-kocka

Nehezen hiszem el, hogy léteznék olyan magyar, meggyőződésétől függetlenül, aki ne lenne büszke, ha szerte a nagyvilágban valamelyik magyar nemzettársunk közismertségéről, elismertségéről hall. A múlt nyáron, Katalóniában jártunkkor, az egyik, tengerparti kisebb üdülőhelyen a cipőboltos, hallván s megértvén, hogy magyarul beszélünk, felcsillanó szemmel kezdte mondogatni a Puskás nevét.

Pedig aránylag fiatal volt, s ha tudtunk volna katalánul, de legalább spanyolul, bizonyára azt is elmondta volna, hogy „Puszkász” az, aki bajnoki mérkőzéseken nyolcszáznál több gólt szerzett. Persze, Barcelona közelében, illett emlegetni Kocsis, Czibor, de főleg Kubala László nevét, no meg Kaszást is, akik azonos időben erősítették a katalánok büszke csapatát. Valahányszor elhaladtunk üzlete előtt, soha el nem maradhatott a hangos „Puszkász”-köszönés.

Hogyne hatódtunk volna meg, amikor messze hazánktól, Szuhumiban a Csárdáskirálynő egyik részletét hallottuk. Írják is, nincs a napnak olyan perce, hogy valahol a világban fel ne csendülne valamely részlet ebből az operettből, valamint Bartók Béla alkotásaiból. És itt van most ez a Rubik-kocka, amely nem csupán a térben tökéletesen látókat hódította meg, de egész sor nemzedéket vakított el, s ha betérsz bárhol a földtekén egy magára valamit is adó mulató- vagy szórakoztató helyre, nem csupán vendégek kezében fedezed fel a magához láncoló játékszert, de ott látod a pulton, a kapusszobában, sok helyen a hálószobában is. A vendégnek minden kijár, sokszor elhangzik, és legtöbb alkalommal éppen ebben a kockában látják a megoldást.

E kis jegyzetben most nem térek ki annak a fantasztikus útnak a lerajzolására, amelyet megtett ez a zsebben is könnyen hordozható játékszer, amelyet mind a korosak, mind a csecsemőkorból alig kinőttek, és a közéjük eső sok-sok nemzedék magáénak érez, versenyekre jár, megvásárolja az egyre változatosabbá váló Rubik-tárat. Egyelőre áruljunk el annyit, hogy az ötlet nem a börtönben született – hajdanán ilyen titok is felröppent –, hanem egy zseniális ötletgazda fejében, aki maga szobrász, építész, formatervező, belsőépítész, játéktervező, feltaláló, egyetemi tanár és még ki tudja ki-, s miféle, aki még 1974-ben, egyetemi tanársegédként dolgozta ki, fejlesztette fel ezt a játéktípust. Természetesen, nem ő aratta belőle a legnagyobb anyagi sikert, de ő sem maradt földönfutó szegény ember, egy időben benne volt a világ leggazdagabbjainak százas csoportjában.