Utolsó kikiáltás: emberek maradunk

Nebraska állam, Amerika kellős közepe, ország-világ gabonával és minden jóval ellátója. A mai panaszkodóknak említem, csupán nyolcvan évvel ezelőtt az USA-ban végeláthatatlan sorokban ácsorogtak éhes emberek egy ingyenlevesért. Mert összeroppant a gazda(g)ság. Nagyon sok farmer koldusbotra jutott.

Van ott egy pirinyó városka, Madison, a hasonnevű megye székhelye, a negyedik elnök nevét viseli. 1931-ben történt. Egy Irene Van Bonn nevű asszony, mint annyian mások, nem tudta kölcsönét törleszteni (mert a termést lehetetlen volt rendes áron eladni), így a bank lefoglalt házat, farmot, majd kiküldte képviselőit megtartani az elárverezést. Oké, mi is ott leszünk– gondoltak egyet a kemény tehenészek és földművesek. Az apróbb tárgyakkal kezdték – szokás szerint nevetséges árral. És az emberek hallgattak, vagy mindig csak egy ajánlott egy hajszállal többet. Ha valaki komolyabb árajánlatot tett, a sokaság rámordult (jaj, majdnem elfelejtettem: a puskáját is magával hozta minden érdeklődő jenki), úgyhogy csend lett. És az egész hóbelevancot 5,35 dollárért értékesítette a bank, Van Bonn asszony megszabadult az adósságtól, megtarthatta házát és birtokát. Ez a jelenet még jó néhányszor megismétlődött, míg a kormány kilakoltatási moratóriumot rendelt el, és jött a Roosevelt-féle New Deal, az Új Elosztás, új alapú együttélés.

Nem akarom megjátszani a naivat: nem ment minden karikacsapásként, nem mindenütt. De valamit tanulhatunk e példás esetből. A nagy válságok nem feltétlenül a rejtett állatot hozzák elő az emberből. Mint moldvai falvakban a második világháború idején, ahol parasztok az út szélén szemlélték a transznisztriai lágerek felé hajtott zsidókat, hogy az elhullottak ruháit tüstént leszedjék róluk. Vagy honfitársaink, akik szorgosan jelentgették a szerencsétlen sárgacsillag-viselőket, mert a Schwartz háza vagy a Rothman verandáján a díszes karosszék kacsintgatott feléjük. Vagy – undorral vegyített fájdalommal mondom – a sok pitiáner árulkodás és jelentgetés, amit némely pedagógus képes volt elkövetni. Miért? Egy aligazgatói állásért, egy könnyebb ingázásért…

Szívmelengető látvány ma is az összefogás beteg vagy természeti csapások által sújtott sorstársainkért. Vagyunk, itt vagyunk, nem veszítettük el emberarcunkat.