Udmurtia tömény élmény

A nyugat-európai civilizációhoz képest teljesen más világot találtak Moszkvában, miután átestek a szigorú reptéri ellenőrzésen. Kommunista városrészek és építmények, valamint az orosz dollármilliárdosok nyugati kapitalizmusra rálicitáló miliője. Csillogó plázák, emeletes limuzinok. A „hét testvér” – ezek kisvárosnyi embert magukba fogadó jellegzetes épülettömbök, melyekből pont hét van az orosz fővárosban – és a felhőkarcolók. A legújabb autócsodák és a legrégibb, múzeumba illő retró járgányok egyszerre az utcán. Mindenütt nagy tisztaság és sok, színes maskarás, kifestett szurkoló a világ minden nemzetéből, hiszen éppen zajlott a foci-vb, ami jelentősen megnövelte az amúgy is szokásos turistaáradatot.
A moszkvai magyar nagykövetség pozitívan reagált a megkeresésükre, diplomáciai rendszámú mikrobuszokkal látnivalótól látnivalóig hordozták a kis csapatot, így sikerült egy napba nagyon sok mindent belesűríteni (Balsoj Teatr, Kreml, Lenin mauzóleuma). Az intenzív városnézés után vonattal indultak tovább Izsevszkbe, az udmurt fővárosba: harmadosztályú hálókocsiban, de ne szisszenjenek fel, ez a harmadosztály nem az a harmadosztály! Igaz, hogy ötvenen szorulnak egy légtérbe, és az ágyak kissé rövidek, de mindegyiken tiszta fehér lepedő, törülköző, az asztalon elektromos szamovár és tea, a vagonban szagtalan biovécé...

Változatos helyszíneken, tízezer ember előtt
A másfél milliós lakosú Udmurt Köztársaság lakosainak közel fele a fővárosban, Izsevszkben, másik fele kis falvakban él. Érkezésük után a százlábúak egyenesen a próbaterembe estek be az 1300 kilométeres út után, de ez nem okozott gondot, hiszen pihentek eleget. Ezt követően minden nap felléptek, hiszen gyakorlatilag egymásba ért a Moszt (Híd) fesztivál, a finnugor népeket képviselő tánccsoportok találkozója és a Vorsud, amelyen a komi, perm, mari, a Káma menti kis testvérnépek adatközlői is jelen voltak. Színpadokat állítottak fel a parkokba, tereken, állatkertekben, tóparton. Mások az arányok, a léptékek, a terek hatalmasak, mindegyiknek perspektívája van.
Izsevszkben található a legnagyobb Kalasnyikov-gyár, mellette Kelet-Európa legnagyobb mesterséges tava, melynek vizét hűtési folyamatokhoz használták fel. Nagy élet zajlik a partján, de fürödni nem szabad benne, ki tudja, mit tartalmaz.
Votkinszkban, Csajkovszkij szülővárosában meglátogatták a zeneszerző emlékére berendezett múzeumot, Buranovóban az eurovíziós fellépésükről elhíresült énekes nagymamákat, akik megvendégelték a csapatot, és táncoltak is nekik. Sarkanban a turistacsalogatónak szánt Mikulás-házban interaktív játékokkal szórakoztak, Sarapulban megcsodálták a sok szép régi faházat, noha vendéglátóik inkább az új építményeket értékelték, azokat ajánlották figyelmükbe.
– Nagyon vigyáztak ránk – hangsúlyozza Virág Endre –, a rendőrség autója mindenhová elkísért. Szelfizni azonban nem akartak velünk… Tény, ami tény, a vendéglátók kitettek magukért, ellátásunk kifogástalan volt, Izsevszkben mindenki saját külön szállodai szobát kapott, szórakoztatásunkért is mindent megtettek.
Jól fogott, hogy a Százlábú udmurt–magyar lányai jól beszélték édesanyjuk nyelvét és az oroszt, mert egyébként a fiataloknak nehezebb lett volna a kommunikáció, az angolt ugyanis ott nem igazán beszélik, inkább csak az észtek. Egymás között azonban mindig megtalálták a kapcsolatteremtés módját. Igaz, volt hivatalos tolmács is, ugyanis egész Oroszországban csak Izsevszkben és Moszkvában van magyar tanszék, annak munkatársai kísérték a csapatot. Ami a legmélyebb benyomást tette minden háromszékire, az a vendéglátók baráti, sőt testvéri érzelme volt a magyarok és magyarság iránt.

Egzotikus legényes

Oroszországban az autentikus néptánc igencsak háttérbe szorult, megkopott az utóbbi évtizedekben, a Mojszejev stílusában balettelemekkel ötvözött tánc lett az uralkodó, mely inkább afféle „tömegsport”, csoportos, vonulós és körtáncokkal jellemezhető. Ezért igen egzotikusnak tűntek a Százlábú által bemutatott páros magyar, de a cigány és román táncok is, amelyekhez persze a sajátos népviselet is dukál – ott uniformizált viseletben táncolnak végig egy műsort.
Virág Endre és Imola kétnapos módszertani műhelyt is tartott ottani néptánctanítóknak, de csángó körtáncot is tanítottak az egy kivétellel nőkből álló csoportnak; amúgy ők leginkább a legényes változatos figuráit élvezték és tanulták nagy buzgalommal. Udmurtiában egyébként több nő születik, mint férfi, a páros táncoknak ezért sincs hagyományuk.
Ottlétük alatt a Százlábú nemcsak a kollégáknak, hanem a fiataloknak, a lakosságnak is tartott „ekton korkát”, azaz táncházat. A magyar, észt és udmurt csoportokat felléptető Híd fesztiválra ugyan mindenki a maga táncait vitte, de abból egyet megtanított a többieknek is, és befejezésként ezeket mindenki együtt táncolta el.
– Ez rendkívül maradandó élményt jelentett a fiataloknak is – mondják Virágék. – A 14–17 év közötti gyerekek drámajátékokat tanítottak egymásnak, éjfélkor is együtt szórakoztak, nevetgéltek, táncoltak a tereken.
Sűrű napok voltak, kilenc fellépéssel változatos helyszíneken, összesen több, mint tízezer néző előtt. De ennél nagyobb dolog, hogy barátságok, sőt szerelmek szövődtek. S még ritkábban fordul elő az, hogy a szülők visszajelezzenek: gyerekeiknek hazaérkezésük után más időszámítás kezdődött, minden második mondatuk udmurtiai élményeikre rímel. Hát persze, hogy mindenki a folytatáson töri a fejét!
– Szeretnénk meghívni vendéglátóinkat Háromszékre – mondta Virág Endre. – Talán sikerül a Kovászna Megyei Művelődési Központ által itt megszervezni az észt, finn, magyar, udmurt tánccsoportok következő találkozóját. Ehhez viszont nagyon sok támogatásra van szükségünk.