Tollal, cselekedettel, nevelő szóval

A székely kisváros 20. század eleji társadalomrajzát 1967-re elkészítő Földi István (1903–1967) más alkalmat is megragadott, hogy bölcsőhelye iránti csodálatának hangot adjon. Ugyancsak élete utolsó éveiben, dombóvári lakásában fogott önéletírásba, éppen abban az időszakban, amikor neves erdélyi kor- és írótársai is (például Kacsó Sándor) emlékiratban kezdtek számot vetni életükkel és pályájukkal. Csak sajnálhatjuk, hogy sem rendhagyó szociográfiai munkája (Századelő az udvartereken), sem életregénye nem jelenhetett meg a maga idejében, s így többé-kevésbé kiesett irodalmi tudatunkból. Előbbi majd’ negyvenévnyi késéssel öltött könyv formát (Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság, 2004), utóbbi, 1964–65-ben elkezdett, de befejezetlenül maradt önéletírás pedig még nagyobb késéssel, magánkiadásban jelent meg Székelynek születtem címmel (Kézdivásárhely, 2014).

A dr. Szőcs Géza által sajtó alá rendezett emlékiratban elbeszéli az író gyermek- és diákéveit, a Trianon utáni kisebbségi közéletben való szerepvállalását, a háromszéki művelődési életben betöltött szerepét (1941–44), valamint katonai szolgálatát a magyar hadseregben, a visszavonulást és a nyugati frontról való hazatérést. Egészen pontosan a soproni határátlépésig, 1945 júniusáig követhetjük Földi István pályáját, minthogy a szerző hirtelen halála gátat vetett a következő időszak megírásának.

Érdemesnek tartom kiemelni, hogy Földi István emlékirata is bővelkedik a szülőföld iránti rajongást és csodálatot kifejező részletekben. Még nyári katonai gyakorlat közben is adódott olyan pillanat számára, amikor figyelme önkéntelenül is úgymond a föld legédesebb darabjára vetült. Elég volt ehhez egy erdő borította hegyoldal, ha annak lombsátrából rés nyílott a tájra, mert – írta – „ezen a résen mint valami mesebeli panoráma, elémbe tárult az egész Felsőháromszéki-medence: a Nemere, a Nagy Sándor-, a Mogyorós-tető, az Ozsdolai-, Gelencei-havasok előterében szendergő, csodálatosan finom ködfátylából kibontakozó mező, a Feketeügy völgye, születésem bölcsője, a föld legszebb, legédesebb darabja. Pillanatokig csak ezt a csodát láttam, és egy életre beivódott a szemembe, szívembe, lelkembe ez a kép.” (257.) Másutt azt vallja, hogy „én szerelmese voltam szűkebb hazámnak: a Székelyföldnek. És szerettem azt a népet, amelyik benépesítette a zord hegyek rengetegeit, a hegyek oldalában meghúzódó faházas, zsindelytetős falvakat, fehér tornyú templomokat, zúgó patakokat, kalászlengető mezőket. Erre tanítottak szüleim, erre neveltek tanítóim, tanáraim, ez volt minden vásárhelyi ember igazi érzése.” (245.)

Csodálattal beszél tehát a tájat belakó és alakító székelységről is, szülővárosa és az azt övező falvak lakóiról, akik az élet sorsfordító pillanataiban érettségről, elszántságról és összetartásról tettek tanúságot, de azt sem hallgatja el, hogy zavaros történelmi és társadalmi viszonyok között bizony sokan feledték és feladták emberi és erkölcsi tartásukat. Az író elbeszélése szerint erkölcsi züllést hozott például a nagy háború végső szakasza, amikor az emberi kapcsolatokban eltűnőben volt a tisztesség, becsület, hűség, szégyenérzet, továbbá a magántulajdon és a családi kötelékek szentsége. Megalkuvás, csalás, lopás, házasságtörés járta a székelység körében. Ugyancsak mint zavaros – kizökkent! – időket idézte fel az író a második világháború előestéjét, amikor például a román katonai mozgósítás nyomán nemcsak gazdaságilag, de erkölcsileg is süllyedt a székelység. Ilyen helyzetekben maga Földi István mutatott személyes példát bajtársainak, próbálta óvni a zülléstől, a reményvesztettségtől és meggondolatlanságtól az otthonuktól távolra sodródott földijeit.

A két világháború közötti kisebbségi közéletben „tollal, cselekedettel, nevelő szóval” (Antal Árpád) részt vevő Földi Istvánnak meggyőződése volt, és ezt ki is mondta már pályája elején, hogy nem hangos szóval, mellveregető és ellenségeskedő magatartással szolgálhatjuk a magyarságot. És kimondta azt is, amit a legfontosabbnak tartott, hogy „szellemileg ne engedjük leszegényedni magunkat”. (131.) Amit tett mint tanár, közéleti szereplő, újságíró, azt „egy szebb élet célkitűzéseiért, egy jobb, időt állóbb, anyagilag is megalapozottabb, kulturális és gazdasági síkon harcolni tudó magyar kisebbség érdekében” tette. (169.)

Sajnos a „kis magyar világban” is tapasztalt övéi körében szájhazafiságot, önzést, a közterhek viselése, illetve az áldozat vállalása előli menekülést – ahogy mondja –, főként a tehetősek részéről, az anyaországi köztisztviselők és tisztek körében pedig önteltséget, nagyképűséget, fennhéjázást, család iránti könnyelműséget.

Amint láttuk, cselekvő szeretetről tanúskodnak az író vallomásai, és jobbító szándékkal fogalmazta meg észleleteit. Az önéletrajzi visszaemlékezést végigolvasva egy, a nagy célokért áldozatot vállaló embert ismerhetünk meg Földi Istvánban, akinek – úgy tartotta – a 20. század kényszerútjain kellett járnia. 1944. szeptember 5. napján Bálványos irányába katonaemberként hagyta el végleg szülővárosát, amelynek eleven képe bizonyára egész további életében mindig lelki szemei előtt volt, valahogy úgy, mint Zágon Mikes Kelemen számára…