Tizenöt év a beatbox oltárán

A 2006-ban alakult, összeszokott trió két oszlopos tagja, Simon Krisztina és Szondi Péter betegség, és más objektív ok miatt nem tudott jelen lenni a megyeszékhelyi rendezvényen, de a SzájArt kezdeményezőjének, alapító tagjának, Dömötör Tamásnak igencsak tehetséges magyarországi fiatalok (Adrienne Miller és Runner) hirtelen toborzásával sikerült mégis elhozni, és bemutatni a sepsiszentgyörgyi érdeklődőknek a beatbox varázsát. És varázsból nem volt hiány a koncerten. A kezdeményezőt műhelytitkokról faggattuk.

– A SzájArt oszlopos tagjai nélkül is színvonalas műsort mutattak be Sepsiszentgyörgyön. Nehéz volt a rövid idő alatt felkészülni?
– Két zenésztársammal, Simon Krisztinával és Szondi Péterrel ezt beszéltük nemrég, hogy átalakítjuk a SzájArt arculatát: pont azért szeretem ezt a projektet, mert aki ért a zenéhez, kompromisszumokat köt – hiszen nem minden esetben nyúlunk olyan stílusokhoz, amely minden zenész kedvence – azzal rövid idő alatt össze lehet hozni egy színvonalas produkciót. Jó emberekkel tudtam eljönni Sepsiszentgyörgyre!

– Ön mióta beatboxol, és honnan ered ez a vonzalom?

– Lassan 15 éve foglalkozom a beatboxszal. Szüleim zenészek, jómagam is hegedűn, dobon, és sok más hangszeren tanultam. Öt évig függetlenítettem a végtagjaimat, hogy jó dobos lehessek, aztán egy nap, a Kodály Iskola folyosóján egy nálam idősebb srác szájjal ugyanazt csinálta, amit én 5 éven át gyakoroltam: egy komplex dobritmust produkált. Lenyűgözött, így hát megkértem, hogy mutassa meg a tudományát. A srác rapper volt, így örült is, hogy én megtanulnék beatboxolni, hiszen így utólag „csapathattam” neki az ütemet, amire tudott rappelni.

– Csak beatbox-műsorokból tartja fenn magát, ebből él?

– Az életem során „mocskos” melókat is végeztem, persze itt nem törvénytelenségekre kell gondolni, hanem zenétől független munkákra (nevet). Ennek is örülök, hiszen szakmákat tanultam, amelyeket bármikor, az életem során alkalmazni tudok. A zene az életem nagy részét (24 órából 24-et) teszi ki, szerencsére mostanság sűrűn előfordul, hogy egy-egy zenekarban nincs dobos, így – a cipekedést is kivédve – engem hívnak szájdobolni.

– Korábban említette, hogy könnyen lehet dolgozni azokkal, akik a tudás mellett kompromisszumokat is kötnek. Ön köt-e kompromisszumokat?

– Hála Istennek, a kamaszkori időszakaimat kiélve, már sokkal higgadtabban tudok a zenében gondolkodni. Nehéz kompromisszumot kötni, de elengedhetetlen. Régebb elektronikuszene-függő voltam, csak ezt hallgattam, nem kötöttem kompromisszumot, ám közben meg klasszikus zenén nőttem fel. Amúgy álmom, hogy annyi beatboxost kerítsek, akikkel egy szimfonikus zenekart utánozhatnánk. Egy szimfonikus zenekart szájjal utánozni: na, ez már a művészet!

– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, netán időseknek, akik a sepsiszentgyörgyi SzájArt koncert után hazamentek, és megpróbáltak szájjal egy ritmust összehozni, beatboxra „vetemedtek”?

– Mindenkitől, akik ebben a kis közösségben benne vannak, lehet egy picit tanulni (interneten), természetesen a végső cél az, hogy valami sajátot találjunk ki, ami csak a mienk. Ha alapokról beszélünk, akkor a P betű a lábdob, a C betű a cin, a pergőknél pedig rengeteg variáns van, de a PF a legkézenfekvőbb. Ezekkel a hangokkal már ütemeket játszhatunk. A legfontosabb viszont, hogy mindenki tisztában legyen a légzési kapacitásával, mert bizonyos technikáknál, ha nincs hozzászokva a tüdő, könnyen egészségügyi problémáink is akadhatnak.