Tisztelet a Nőknek, tisztelet a Hősöknek!

A „harcoló” asszonyokra gondoltam március 15-e kapcsán is, hiszen a forradalom óta eltelt 173 évben többnyire a bátor férfiakra emlékeztünk. Én ezzel szemben – szíves engedelmükkel – ma a nőkről, az erdélyi asszonyokról, a székely anyákról szeretnék szólni. Ugyanis mi, férfiak, hajlamosak vagyunk arra, hogy a sikereket, a történelem fordulatait, az élet keményebb oldalait magunkénak tulajdonítsuk.
Tisztelt Uraim! Nézzünk a szívünk mélyére, és lássuk be, hogy az asszonyok, a lánglelkű asszonyok nélkül a világ nem olyan lenne, mint amilyen. Ha például az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról beszélünk, akkor is szinte kizárólag férfiak jutnak az eszünkbe. Pedig ha az események mélyére tekintünk, ott találjuk az asszonyokat is.

Jókai Mór már 1848 márciusában így fordult a hon asszonyaihoz: „A ti szavaitok fogják őket [a férfiakat] csodadolgok kivitelére lelkesíteni... Szégyen a gyávára, ki hazája védelmére föl nem ébred. Ne legyen nő, ki őt szeretni tudja.”

A szabadságharc idején igen szép számmal akadtak olyanok, akik felrúgták a hagyományos női szerepet. Néhány híressé vált nő a honvédhadseregben férfiruhában, katonaként szolgált. Sokukról csak véletlenül, sebesüléskor derült ki női mivolta. Sokuknak azért maradt fenn a neve, mert álruhában kiváló tetteket hajtottak végre. Bányai Júlia például meghalt férje nevét használva lépett be a hadseregbe, főhadnagyi rangig vitte. Szilágyi Ida altisztként szolgált. Lebstück Mária 1849-ben a Budai Vár ostromában vett részt, majd ´49 augusztusától hat hónapig Aradon raboskodott.

A szabadságharc kitörése új feladatokat jelölt ki a nők számára. Lelkesen varrták az inget és lábbelit az újoncok számára. Mások, ha tehették, anyagi erejükkel járultak hozzá a nemzeti vállalkozás sikeréhez. A mostani kézdivásárhelyi gyerekotthon épületében 20 ezer font lőport gyártottak a szabadságharc ideje alatt. Ma már tudjuk, hogy többnyire nők és gyerekek dolgoztak ott. Ők gyűjtötték az ólmot a puskagolyóhoz, rezet az ágyúcsőhöz egyaránt.

Később, a szabadságharc bukása után ott találjuk a nemzeti gyász oltáránál a raboskodó férjek láthatására zarándokló nőket, az elesetteket sirató édesanyákat, testvéreket. De nemcsak a siratásból és könyörületességből, hanem az osztrák kormányzattal szembeni demonstrációból is kivették részüket a nők. Az emlékiratok szinte mindegyike kiemeli a hölgyek szerepét a forradalmi szimbólumok rejtegetésében, az ereklyeként őrzött „felforgató” versek, plakátok titokban történő másolásában és terjesztésében.

Mindenekelőtt azonban az öltözködés teremtett alkalmat a hazafias érzelmek kinyilvánítására. Például 1851 augusztusában Kolozsváron, az orosz–osztrák csapatok városba való bevonulásának évfordulóján a polgárok, „különösen a női személyek gyászöltözetet öltöttek, vagy egyéb, a forradalom időszakára emlékeztető jelvényeket magukon viselve járták az utcákat, ilyen módon téve közszemlére véleményüket” – számol be az eseményekről egy rendőrjelentés. S ha a hatalom a nemzeti színek viselete után a fekete gyászt is be akarta tiltani – írja visszaemlékezésében egy erdélyi honleány –, egy fehér-fekete szövésű szürke szövet került forgalomba, amelyet titokban Bat­thyány-gyásznak neveztek. Igen elterjedt volt a forradalomra emlékeztető ékszerek viselete, illetve rejtegetése is.

A Makk József által kezdeményezett székelyföldi szervezkedésben a férfiak mellett három nőt: özvegy Kenderessy Elekné Boér Ninát, Török Jánosné Gálfi Rozáliát és Hajnal Rózát is elítélték.

Az osztrák hatalom képviselői jól tudták, hogy a magyar női társadalom általános közhangulata – mind Erdélyben, mind Magyarországon – a szembenállás szellemét éleszti és táplálja. A fennmaradt visszaemlékezések, különösen Erdélyből hagytak ránk híradást a hatalom és a női társadalom mindennapos kisebb-nagyobb konfliktusairól.

Mindezek tükrében a nőket, az asszonyokat szeretném tehát köszönteni e jeles napon. Azokat a lánglelkű édesanyákat, akik gyerekeket szültek és bátor, szabadságharcos fiakat neveltek. Olyan férfiakat, mint Gábor Áron, Turóczi Mózes, Gál Sándor és az ők bajtársaik. Azokat az asszonyokat köszöntöm, akik kiálltak a szabadságért, akik puskaport gyártottak, kardot fogtak, akik gyámolították és ápolták a sebesülteket. Azokat az asszonyokat, akik a mostani időkben is mindvégig mellettünk állnak, bajban és örömben egyaránt.

Isten éltesse a magyar nemzetet!

Isten éltesse a székely asszonyokat!

Ma, március 15-én ne a nehezére gondoljunk, hanem fordítsuk inkább figyelmünket azok felé, akik a növekvő teher alatt nem összeroskadnak, hanem – ha arra van szükség – ápolnak, segítenek, vagy pedig tanítanak, nevelnek, kutatnak, biztatnak, szolgálják közösségünket úgy, ahogyan a Nők igazán tudnak: gondoskodóan, szeretettel, odaadással.

Tisztelet a Nőknek, tisztelet a Hősöknek!

Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke