Településsors Székelyföldön

A térség falvainak több mint kétharmada sorolható ebbe a körbe, többségében nagy múltú, korábban erős helyi közösséggel rendelkező települések. Lakosságuk száma csökken, egyre kevesebb helyi intézmény működik bennük, nagyobb részüket a leépülés, a háttérbe szorulás folyamata jellemzi.

A Fejlesztési Intézet kutatását többek között az is indokolta, hogy a térségi tömbmagyarság társadalmának alakulását hosszú időn át alapvetően meghatározta a lokalitás: a helyi társadalomhelyi közösségként való működése (közösségi tudás, közösségi intézmények, közösségi cselekvések, helyi identitás). Az 1989-es romániai fordulatot követően a székelyföldi rurális települések többsége jelentős erőfeszítéseket tett a lokális közösségi szerkezetek gazdasági, intézményi, szimbolikus visszaállítására. Ennek ellenére minden jel arra mutat, hogy az utóbbi évtizedekben tovább fokozódott a tömbmagyar térség falvainak „szétfejlődési” folyamata, illetve a községközpont besorolással nem rendelkező, többségében kis és közepes méretű települések periferizálódása.

A szakmai fórumon a kutatási programot, annak fontosabb eredményeit Biró A. Zoltán társadalomkutató és Sárosi-Blága Ágnes szociológus ismertette. Több mint 250, községközpont státusszal nem rendelkező településre terjedt ki az adatgyűjtő és elemző munka. Az elemzésekbe olyan témaköröket vontak be, mint a hivatalosan rögzített statisztikai adatok; a lokális rendezvények, események száma és jellege; a művelődés infrastrukturális és szervezeti keretei (művelődési, szociális, sport- és egyéb jellegű csoportok, együttesek működése); a szimbolikus helyek és események az adott településen, a lokális identitás nyilvános térben való kifejeződési formái; a településhez kapcsolható digitális megjelenítések módozatai, formái, tartalmai; az egyházközségek szerepe; a helyi gazdasági szerveződések; a civil szerveződések. Az előadó kiemelte, ez az első számbavétel csak alapozó munkának tekinthető, szükség van olyan térségi programra, amely folyamatosan elemzi a háttérbe szorulás sodrába belekerült települések sorsának alakulását.

A megyésítés hátulütői

Ebben a „sorsban” az 1968-as adminisztratív átszervezés jelentette – kis túlzással – a halálos ítéletet. Például az akkor létrehozott Kovászna megyében a meglévő 57 községből csak 33 maradt, ami a községközpontokhoz került falvak hátrányos helyzetbe kerülését eredményezte. Sőt egyes falvak, mint például Köpecbánya (Köpeccel vonták egybe) Alsó- és Felsőcsernáton (Csernáton lett belőlük), Velence (Lemhénybe „olvadt be”), Eresztevény (Maksával „egyesült”) vagy Páva (Zabola) adminisztratív értelemben meg is szűntek. Persze, ezek még mindig jobban jártak, mint a községközpontoktól távolabb esők, főleg ahová nemhogy vasút, de még műút sem vezet(ett).

Az eredeti terv szerint több mint 10 hektárban szabták meg egy község területének átlagos kiterjedését, és több mint 4000 főben az átlagos lélekszámát, szerencsére ez végül 6870 hektárra, illetve 3701-re csökkent, miután az utolsó pillanatban Barótot várossá avanzsálták, Bölönből pedig külön községet hoztak létre. Ekkor csatolták Bibarcfalvát, Bodost, Köpecet, Miklósvárt és Felsőrákost Baróthoz, Kilyént Sepsiszentgyörgyhöz, Nyujtódot Kézdivásárhelyhez, Csomakőröst és Kommandót Kovásznához, Szitabodzát és Zágonbárkányt pedig Bodzafordulóhoz.

Leépülő közösségi élet

Visszatérve az angyalosi kerekasztal-beszélgetéshez, a kutatás eredményei kapcsán az előadók arra hívták fel a figyelmet, hogy a települések helyzetének alakulásában az olyan közismert tényezők mellett, mint a népességcsökkenés vagy a helyi intézmények számának és működésének leépülése egy további, talán ezeknél is fontosabb negatív folyamatra kell figyelni. Kívülről nézve ezek a települések keveset változnak, a lényeges leépülési folyamatok a helyi közösségek működési módozataiban érhetők tetten.

Azt lehet mondani, hogy az egyre inkább peremre szoruló települések helyi társadalma egyre ritkábban és egyre kisebb mértékben működik közösségként. Ezzel a folyamattal a székelyföldi térség társadalmának egy olyan szegmense épül le, amely több évszázadon át – az önfenntartó családi modell mellett – a térségi társadalom sajátos meghatározó eleme volt. Ez a folyamat nem visszafordíthatatlan, minden jel arra utal, hogy a helyi közösségként való működés tapasztalata, tudása ezeken a településeken még rendelkezésre áll, azonban hiányoznak azok az ösztönzők és feltételek, amelyek ezt a tapasztalatot és tudást működtetni, hasznosítani tudnák.

A szakmai fórum elsődleges célja – az előadók megfogalmazása szerint – az volt, hogy szélesebb körben is felhívják a figyelmet erre a belső változási folyamatra. A kutatási anyaga március végén önálló kötetben jelenik meg, amelyet a Fejlesztési Intézet el kíván juttatni minden olyan térségi intézményi és szakmai szereplőhöz, akinek érdeklődési köre, intézményi feladata a térség fejlesztéséhez kapcsolódik.

A fórum helyszínéül szolgáló Angyalos csak részben osztozik a háttérbe szorult falvak sorsában, hiszen viszonylag közel esik mind a község-, mind a megyeszékhelyhez, és vasút megy el a határában. A pápai tizedjegyzékben már 20 kapuval szereplő településen 1614-ben 39 szabadrendű (köztük 6 nemes és 13 lófő) családot írtak össze a 22 jobbágy, illetve zsellér mellett, és középkori templomát kőfal övezte, ami jól mutatja előkelő rangját. 1703-ban már hatvan család lakta, 43 ló, 112 ökör, 88 tehén, 452 juh, 174 disznó és 43 méhcsalád képezte az élő vagyonát, ami azt jelenti, hogy több mint három szarvasmarha, közel 8 juh, 3 disznó és majdnem 1 ló jutott gazdaságonként; ma 10-15 tehenet számlál a falu csordája. Miközben a múlt század ’30-as éveiben színházzal (!) büszkélkedett, ma I–IV. osztályos iskolája és egy árva üzlete-kocsmája van. 1910-ben 549 magyart élt a faluban, több mint száz évvel később is csak mintegy hatszázan lakják.