Tanév végi visszatekintés

A kézdiszentkereszti Napocska Óvoda huszonöt tündér és kis manó mindennapos élettere volt az elmúlt tanévben, akik életkori sajátosságaikból adódóan ámulattal és csodálkozással tekintenek a világra. Mi, szülők, pedagógusok és kisegítő személyzet a segítségükre vagyunk ebben, hogy megőrizzük a varázslatot, a táguló szemet, talán azért, mert ha így teszünk, az nekünk is ugyanolyan, vagy még nagyobb boldogság. Elégtétel. Vagy csak egyszerűen jó. Mert kell a varázslat, nem lehet, vagy nem érdemes élni nélküle. Tavaly szeptemberben ilyen gondolatokkal kerestük elő, poroltuk le, a nyár idejére szegre akasztott képzeletbeli lélektarisznyánkat, ráhímeztük a saját virágmintáinkat, beletettük a terveinket, a megvalósítandó ötleteinket, vágyainkat, kicsit önmagunkat. Megírtuk az első mondatot...

A tanév során pedig minden megvalósult ötletünket lejegyeztük, dokumentáltuk, hozzáírtunk egy újabb mondatot a történethez. A tanév végén számadást készítünk, újra felolvassuk az elmúlt év meséjét, közben látjuk szemünk előtt az őszi színes levélhullást, azt hogy szőlőt préselünk az udvaron, és szüreti mulatságot szervezünk. Orrunkat csiklandozza a friss, fahéjas almás pite illata. Látjuk a pislákoló gyertyalángocskákat, érezzük az anyukákkal közösen átalkotott kézműves délutánok hangulatát, és mosolygásra késztet, amikor a Mikulásváró, angyalleső adventi időszakra gondolunk. Varázslatos szeretetérzés ölelget, amikor visszaemlékszünk a mézespogácsa-sütésre, az adventi élménykalendáriumunk megvalósítására. Mosolyogva, cinkos pillantásokkal emlékszünk a közös farsangra, az édesanyák köszöntésére.

Csillogtatja szemünket a huszárok látványa, a székelyruhás babák, az ágyú, a céhes város múzeumának meglátogatásának emléke. Érezzük a szánkban a palacsinta ízét és a közös játék örömét varázslatként éljük meg. Látjuk az ovi udvarán megalkotott tündérvilágot, amikor veteményeskertet alakítunk ki, facsemetét ültetünk, lépes mézet kóstolunk, családi pikniken veszünk részt, vagy épp húsvéti csokitojást keresgélünk. A mesénk minden mondata emlékeztet a véget érő tanév egy-egy, számunkra fontos momentumára: amikor együtt alkotunk, játszunk, rajzolunk, festünk, versenyre készülünk, előadást szervezünk, sétálunk, kirándulunk, táncolunk, énekelünk, mesélünk, beszélgetünk, gyertyafénybe nézünk, vagy épp csak vagyunk egymásnak.

Ez a mese lassan véget ér és leírjuk az utolsó mondatot, de mielőtt kezet fogva elköszönnénk egymástól, még kell találkozzon a pillantásunk, össze kell néznünk, hogy köszönetet mondjunk, hálánkat fejezzük ki egymásnak, és némán, szavak nélkül nyugtázzuk, hogy jó nekünk együtt. Márai Sándor szavaival valljuk, ma is: „A végén nem számít semmit a világ, csak az számít, ami a szívünkben maradt.”

Köszönjük! Szeptemberben új mese kezdődik, új varázslatokkal, új csodákkal, de a régi lelkesedéssel és hittel.

Lénárt Emőke és Bartos Imola óvó nénik