Tanár és alkotó

A Székely Mikó Kollégiumban annak idején a magával ragadó és ugyanakkor eredményes módszerrel oktató, nevelő rajztanár, Kiss Béla szokványosnak semmiképp sem mondható alkotásaiból nyílt tárlat az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) harmadik emeleti kiállítótermében pénteken.
Amikor 2014-ben Sepsiszentgyörgyre költözött, még nagyon keveset tudott a festőművészről, hiszen csak egyetlen reprodukcióját ismerte, és egy akvarell-kiállítását állt módjában megtekinteni – vallotta be megnyitóbeszédében Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője. Az iránta való érdeklődését tulajdonképpen az említettek között húzódó stílusbeli különbség keltette fel. A személye iránti tájékozódás során pedig kiderült, hogy a megyeszékhely képzőművészeti életének egyik meghatározó egyénisége. Így jutott el a műveiből rendezendő kiállítás gondolatáig.
Kiss Béla 1942. január 1-jén született Sepsiszentgyörgyön, és 1969-ben diplomázott a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémia monumentálisfestészet szakán. Előbb Szatmárnémetiben és Baróton volt rajztanár, majd 1972-től nyugdíjazásáig a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Bár szigorú ember hírében állt, diákjai hamar megkedvelték, hiszen óráit új, számukra eddig ismeretlen stílus jellemezte. Délutáni fakultatív művészeti foglalkozásain például zene-mozgás-kép kombinációjával kísérletezett, de dzsesszklubot is szervezett, és ikebana-kört is vezetett.
1970-től tagja a Képzőművészeti Alapnak, és 1990-től a Képzőművészeti Szövetségnek. Nagyméretű táblaképeket, nonfiguratív műveket festett és mozaikokat, al secco falképeket, sgraffitokat, valamint fali fémplasztikákat készített Sepsiszentgyörgyön, Temesváron, illetve Kovásznán. Számos csoportos és egyéni kiállítása is volt Szatmárnémetitől, Kolozsváron át Kézdivásárhelyig és Sepsiszentgyörgytől Budapestig, illetve Bécsig. Munkásságát egykori diákja, Albert Levente képzőművész foglalta össze erre az alkalomra írt dolgozatban, amelyet Vécsi Nagy Zoltán olvasott fel a jelenlévők népes tábora előtt. Kiss Béla egészségi állapota azonban nem engedte, hogy személyes jelenlétével tisztelje meg a július 27-ig látogatható tárlata megnyitóját, így csak szelleme lebegett a festményeivel díszített falak között.
A hetvenes évek közepén „a szaxofon hangjára, a néger spirituáléra, Coltrane zenéjére hívja fel a figyelmet, apránként bemutatva a klasszikus dzsessz legismertebb alakjait. Az absztrakt expresszionizmusról, gesztusfestészetről, pop-artról, az abszurd színházról, a filmes új hullámról beszélt, olyan dolgokról, amivel szívesen szabadultunk ki mi, diákok, a tananyag kötelékéből, és jószántunkból lettünk művészeti események, dzsessz-audíciók résztvevői. Képzőművészethez való kötődésemben döntő szerepe volt Baász Imre mellett a Kiss Bélával való találkozásnak. Ők voltak, akik a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején lendületbe hozták a sepsiszentgyörgyi képzőművészeti életet” – írta róla többek között a méltatója.
A múltat idéző, és onnan a jelenbe ívelő mondatok üzenetét Cserkész Béla szenvedélyes szaxofonjátéka, és Hubbes László ikebana-készítése erősítette fel.