Szív a mellen

Amikor száz évvel ezelőtt a Párizs melletti Nagy-Trianon-palotában kimondták az ítéletet, a magyar szó sírva vonult az utcáról az otthonokba, a lét pillérei inogtak, és mint a viasz, minden elhajolt. Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajdultunk föl hitetlenül. Úgy éreztük, szívünkbe végleg beköltözött a tél, a csend, a hó és a halál. A sorsüldözöttek beletörődöttségével, fehér zászlóval borultunk le az ismeretlen végzet előtt, és próbáltunk felkészülni az örökkévalóságnak hitt fagyra.

Aztán 80 évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon a Kantában felállított díszkapu alatt, a vitéz Heszlényi József tábornok vezette munkácsi 2. gépkocsizó-dandár előőrseként áthaladt az első honvéd, és – a korabeli Székely Újság tudósítása szerint – „örömujjongás tört ki a lelkekben”. Mindenki kacagó sírással üdvözölte az eseményt, amely az emberek szívét a mellükre tűzte.

Azon a piros betűs napon a mai Gábor Áron térre virágszőnyegen bevonuló magyar katonák azt igazolták, a történelem egyszer mindenkinek a szemébe néz. Hogy nem végzetek halmaza, hanem egy folyamat, amelyben semmi sem állandó, bármikor minden megváltozhat. Azt üzenték, hogy az igazságtalanság sem lehet örökérvényű, és sosincs minden végleg elveszve. Hogy titkos hálaének halk zenéjére bármikor újjászülethetnek az örömök. Hogy mindig van egy imádság, amely a hadak útját elővarázsolja a felhők mögül.

Ez az üzenet ma is a fülünkben cseng. És érvényes annak a nyolcvan évvel ezelőtti vezércikknek a megállapítása is, amelyet érdemes megszívlelnünk, és amelynek idézésével zárnám is gondolataimat:
„Csak a jóra és a jól felhasznált idő segíti előbbre azt a közösséget, amelynek tagjai vagyunk. Ez a modern országépítés titka. Mi, erdélyi magyarok kemény életben szilárddá kovácsolt nép vagyunk. Az acélnak pedig az a hivatása, hogy acél maradjon az élet minden szakaszában. Se könny meg ne lágyítsa, se öröm fel ne olvassza. Ha nap süti, ha fagy töri, acél maradjon. Ne feledjük, hogy a mi erőnk bennünk van, és ez a belső lelki egység az, amelynek megbonthatatlannak kell maradnia.”

(A szerző Kézdivásárhely polgármestere. Beszéde tegnap délben hangzott el a város főterén.)