Szendrey Júlia levelét megírta…

A nagy özvegy férje halála utáni életének igen zegzugos alakulása annak idején sok mendemondára, gyanúsítgatásra, rosszindulatra szolgáltatott valós és valótlan indokot, egy dolog viszont nem vonható kétségbe: a bukás után neki részül jutott rövid idő alatt soha nem maradt hűtlen korábbi boldogságához, és az azt neki ajándékozó férjéhez.

Megható az a levél, amelyet édesapjának írt közvetlenül halála előtt: „Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott meg olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem, és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon, s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.” Az, hogy éppen most szólok ennek az asszonynak sorsáról, könnyen megérthető. Ez az esztendő Júlia és Sándor éle­té­ben sok kerek évfordulós megemlékezésre adhatott volna és ad lehetőséget. Pár hét múlva, december 29-én 190 éve lesz, hogy Júlia megszületett Keszthelyen, s ez év szeptember 6-án volt halálának 150. évfordulója. Aki Petőfiről valaha is tanult, olvasott, tudja, hogy Júlia édesapja, Szendrey Ignác gazdatiszt volt előbb a keszthelyi Festetics-birtokon, utóbb pedig a Károlyi-család erdődi uradalmában. A rátarti apa nem fogadta különösen nagy örömmel lánya és a költő közeledését. Ők 1846. szeptember 8-án ismerkedtek meg Nagykárolyban, s pontosan rá egy évre, 1847. szeptember 8-án össze is házasodtak, és 1848. december 15-én megszületett fiuk, akinek a Zoltán nevet adták. Azt is tudjuk, hogy a magyar irodalom talán legszebb szerelmes versei, a hitvesi szerelem legmeghatóbb darabjai a koltói Teleki-kastélyban töltött mézeshetek idején születtek, az egyetlen főnemes birtokán, akivel Petőfi barátságot kötött, mások is próbálkoztak közelébe férkőzni, de a költő következetesen elutasította a felé nyújtott főúri kezeket. Azt is feljegyzésekből tudjuk, hogy 1848. március 15-én állítólag Júlia készítette az első kokárdát, s miközben férje a Nemzeti dalt írta, ő piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának. A forradalom és szabadságharc vihara messzire sodorta őket egymástól. Megfordultak Nagyszalontán Aranyéknál, 1849. július 20-án találkoztak utoljára Tordán, ezután Petőfi még két levelet írt, aztán minden sötétbe borult. Sokáig kereste férjét, nem hitte ő sem, hogy elesett, mint sokan mások. Haynau segítségét is kérte, hiába, Lichtenstein Ferenc herceget is felkereste, az ígéretet is tett a támogatásra bizonyos ellenszolgáltatásokért. Júlia visszautasította, végül férje nagy tisztelőjéhez, Horvát Árpád egyetemi tanárhoz menekült, 1850-ben össze is házasodtak, négy gyerekük született. Zoltánról is gondoskodott, aki versírással foglalkozott, de más irodalmi műfajokba is belekóstolt, fordított, mindezt nem sok sikerrel. Nem volt sikeres vándorszínészként sem, sajnos, nagyon hajlamos volt a lumpolásra. Gyámja, édesapja testvére, István igyekezett a helyes úton tartani, de nem ment. Mindez egészségét aláásta, s alig huszonkét évesen elhunyt. Édesanyja két évvel korábban, 1868. szeptember 6-án halt meg rákban. Szendrey Ignác mindannyiukat túlélte, 95 évet élt. Júliáról még annyit mondjunk el, hogy kiváló neveltetésben részesült, idegen nyelveket beszélt, kitűnően zongorázott, jól táncolt, verseket, prózát közölt, ezek később kötetben is megjelentek. Andersen meséi először Szendrey Júlia fordításában jelentek meg Magyarországon, 1856-ban. Heine verseit kedvelte nagyon, s George Sand regényeit olvasta. Egy biztos: minden elmarasztalás dacára megmaradt és megmarad mindannyiunk számára a legtiszteltebb, megkockáztatom: a legszentebb költőfeleségnek.