Székely zászló a Nagy–Sándoron

Az előző napok heves esőzései következtében a terepjáróknak és tapasztalt vezetőiknek egyaránt komoly próbatételt jelentett a Felsőlemhény és a Nagy– Sándor-tető között húzódó, mintegy 21 kilométernyi távolság megtétele. A Gyepárig sem volt könnyű feljutni, onnan kezdődően azonban szinte áthághatatlan akadályok tornyosultak elénk. A hegyoldalakról lezúduló víz ugyanis patakmederré és helyenként mocsárrá alakította az amúgy is nehezen járható gerincösvényt, tengelytörő gödrökön, alvázroncsoló köveken és küszöbig érő iszapon átvergődve lehetett célba jutni.

A csúcson elénk táruló kilátás azonban pillanatok alatt elfeledtette velünk a megpróbáltatásokat. Egekbe törő hegyláncok büszke vonulata, itt-ott párafoltos völgyek és távoli települések napfényben fürdő templomtornyainak fenséges látványa gyönyörködtette a messzeséget fürkésző tekintetet.

A talapzatot szorgos kezek már előzőleg elkészítették az egykori országhatár képzeletbeli vonala közelében. Így néhány perc alatt a tartó rudat is rögzíteni lehetett rá, és felkúszhatott rá a csúcsot ostromló szélben azonnal csattogni kezdő székely lobogó. Sokáig néztük szótlanul, a szemünk sarkában elmorzsolván egy- egy odatévedt könnycseppet.

A ránk telepedett beszédes csendet Jakab Piroska szavalata törte meg, aki Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz című versét tolmácsolta a gyermekektől az ifjakon át az idősekig minden korosztályt képviselő hallgatóságnak. Bíró Erika, Felsőlemhényben lakó, de Szörcsén szolgáló református lelkész Wass Albert- idézettel vezette be mondanivalóját, majd a tőle megszokott szenvedélyes elkötelezettséggel szólt a jelen és jövő székelyeihez. „Ezt a földet rátok bízták. Felelősek vagytok minden négyzetcentiméterért... Akkor leszünk megint erősek, ha felszámoljuk a pártoskodást, ha nem leszünk egymásnak farkasai, ha felvesszük az ősöktől ránk hagyott lelki fegyverzetet: igazságosságot, hűséget, bátorságot és szeretetet” – figyelmeztetett.

Hölgyes Pál-Zsolt kézdialmási és felsőlemhényi római katolikus plébános arra intett, hogy amint „a zászlórúd is a magasba mutat, az Isten felé, nekünk is előre és felfelé kellene tekintenünk. Megnézni, hogy a nemzetemért, az egyházamért, az Istenért én mit tudok a jövőben tenni.” Ennek letéteményesei pedig véleménye szerint a gyerekek, ezért a nagycsaládosok példáját követve minél többet kell vállalni belőlük.

Megtörténhet, hogy a most felvont és az imáinkkal, himnuszainkkal, valamint örömkönnyeinkkel megszentelt lobogót a közeljövőben majd eltávolítják rosszakaróink. De ha ez bekövetkezik, akkor mi újra és újra visszahelyezzük oda. És ebben nem tudnak megakadályozni, mert a törvények be- és tiszteletben tartásával tesszük. Önazonosságunk egyik jelképeként amúgy is mindörökre a szívünkbe zártuk, és azt onnan nem távolíthatja el senki, még a történtek iránt élénk érdeklődést tanúsító rendőrség sem.