Száz év béke

Vasárnap, november 11-én telt el egy kerek évszázad az első világháború befejezése óta. Talán fel sem fogjuk, mit jelent ez, amint testrészeinket, azok működését sem tudatosítjuk, csak ha elveszítjük vagy rosszul működnek. Mert akkor talán ordítunk a fájdalomtól.

A somme-i csatában az első napon egyes történészek szerint óránként tízezer katona esett el. A verduni ütközetben, amely gyakorlatban egyik félnek sem hozott előnyt, egy év alatt mintegy háromnegyed millió francia és német veszítette életét.

És most Angela Merkel és Émannuel Macron együtt emlékeztek meg a szörnyűségekről, egymás kezét fogva, egymásra borulva. Ott volt a civilizált világ szinte minden fontos vezetője. Megcáfolhatatlan igazság, az Európai Unió, minden bűne ellenére, az egykor szembenálló nemzeteket megóvta mindeddig a vérontástól.

Istenem, arra gondolok, ha a döntéseket az édesanyák hozták volna (mert angol, német, magyar, román anya egyforma fájdalommal hozza világra gyerekét, és egyforma fájdalommal borul sírjára), akkor lett volna-e őrült merénylet, ultimátum, hadüzenet? Ha az akkori sajtóban a jegyesek, a jövendő menyasszonyok írtak volna, hergelték volna az olvasókat a „kutya Szerbia”ellen? Az „ungur criminal”, a „boche”ellen? Ha az egyházak vezetői kijelentették volna: mi Krisztust követjük, nem megyünk gyilkolni… De sajnos, küldetésüket megcsúfolva képesek voltak „megáldani” a keresztényeket lemészárolni induló keresztényeket… Ugyanakkor fel nem tudom fogni, a mozgósításokat elrendelő politikusok, az azokat végrehajtó tisztek, a tűzparancsot bömbölő parancsnokok, a háborút dicsőítő, gyűlöletet fröcsögő újságírók hogyan tudtak undor nélkül tükörbe nézni? Tudtak éjjel aludni?

És hányuk díszeleg szoborba meredve a köztereken. Felfoghatatlan…

Az iskolában kellene tanítani, minden évfolyamban újra és újra, Gyóni Géza versét, aki megjárta a háború poklát: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / A pártoskodókat, a vitézkedőket. (…) / Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. (…) Csak egy éjszakára: / Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!”

Nem kell más, mint megszívlelni a zsoltáríró szavait: „keresd a békét, és járj a nyomában!“