Szavak varázsa

Köztudott, a magyar nyelvet használók rendelkezésére sok százezer, milliónál is több szó áll, ezek közül kell mindig kiemelni azokat, amelyeket hadrendbe állítva bármilyen gondolatot, érzést ki tudunk fejezni.

Egyik alkalommal, érettségi előtt álló diákok ökumenikus istentiszteletén azt találtam mondani, hogy milyen jó lenne, ha ilyenkor, amikor beszélni kell, csak kinyitnánk egy bűvös tarsolyt, amelyben összegyűjtve ott találhatók a legszebb kifejezések, s ilyenkor csak válogatni kellene, kiemelni ebből a tarisznyából az éppen legodaillőbbeket. Sokan nem tudják, hogy évszázadok során egyre gyarapodott szóvagyonunk, s hála a hajdani nyelvújítóknak olyan korszerű nyelvvé terebélyesedett a magyar, amelynek csodájára járnak.

Csak a nyelvkutatók tartják számon, kinek a nevéhez milyen új szavak kötődnek, s a mai kísérletezők erőfeszítéseit is el kell fogadnunk, akik az újonnan felmerülő fogalmak, felfedezések, újítások megnevezésére törekednek – magyarul. Sajnos, nem mindenkor és nem minden újdonság esetében jár sikerrel ez a törekvés. Elég, ha a világháló és a vele kapcsolatban álló jelenségek, tárgyak, eszközök bátortalan megjelölésére gondolunk. Igen, vajon hányan használják a világháló szót az internet helyett, az alkalmazást az applikáció helyett, az ifjúságit a junior helyett? Azt hihetnénk, végleg elveszítjük bizonyos területeken a magyar nyelv uralmát, s ebbe nagyon belejátszik főleg az üzleti szókincs angolosodása, a könnyűzenei műfajok idegen nyelvűsége, a sajtóban is elburjánzó, leginkább önfitogtatásnak tűnő „szakszerűség”.

Azért mégis van remény! Ameddig olyan szavak tündökölnek nyelvünkben, mint a tündér, hetedhét ország, fanyűvő, hétfejű sárkány és más mesés kifejezések, amelyek más nyelvekben fel sem lelhetők, addig talán nincs félelemre okunk.

Egyik volt tanárkollégám szobája falára feltűzte azt a tíz szót, amelyek számára a legszebbek. És időnként egyiket-másikat kicserélte. Adott pillanatban rájött, hogy az eredetileg feltűzöttek között már egyik sem szerepel. Szoktam diákokkal azt játszani, hogy mindenki egy lapra felírja a szerinte legszebb tíz szót. Amikor kezdtem felírni a táblára, amit diktáltak, kiderült, hogy szinte senkinél nem hiányzott az édesanya, virág, család, otthon, szerelem, szeretet.

Számomra mindezek mellé újabban két új szó lépett, mindkettő kis unokáim nyelvújító „tehetségéhez” kötődik. Megyünk a piac felé, s az épülő törvényszék mellett elhaladva az unokám megkérdezte, azt minek építik? Ide hozzák a rossz embereket, a tolvajokat. Hát akkor ez „csapda”! – jelentette ki. Tényleg, ez lenne a mi csapdánk? A másik a télen született. Az udvaron telelő gépkocsit betakartam, s mondom a kisebbnek, hogy bebugyoláltam az autót. Azt a bugyolát én is látni akarom, mondta, nem is sejtve, hogy új szót alkotott, elvonással a bugyolál igéből, mert ez a főnév az Értelmező szótárban nem szerepel. Mindezzel hangsúlyozni akarom, hogy az anyanyelv mindannyiunké, s az sem baj, ha adott helyzetben olyasmivel is próbálkozunk, ami addig nem volt. De az legyen magyarul!