Szánhatók és szánalmasak

Ne higgyük, én nem hiszem, hogy egy-két élve eltemetett író van, s azok is mind a magyar irodalomban. Nem is beszélve az agyonvertekről. Nem mentjük föl sem a hazai hóhér-politikusokat, sem az irodalomtechnikusokat. A mi Gyóni (Áchim) Gézánk (1884–1917) azonban sok mindenben volt egyedi. Kezdve azzal, hogy pontosan a saját születésnapján, június 25-én halt meg Szibériában, Krasznojarkszban, krisztusi korban – 33 évesen.

Mert bizonyos korokban és országokban, el máig, az Elbától a Mississippiig számtalan irodalomművészt söpörtek ki, tiltottak be. Remekül csinálta a kommunista diktatúra ezt a magyarokkal is. Gyóni Géza megjárta a poklok poklát, Budapesttől, szerkesztői székétől Szibériáig. Ha van szép halál, akkor ő szépen belehalt a maga diftériájába, a koszba. Radnóti Miklóst egyszerűen kilőtték az ájuldozó sorból.

Száz éve halt meg Gyóni Géza. Teológián is tanult, főként a nyelvekhez, az irodalomhoz vonzódott. Nem lett pap, mint apja, nagyapja. A szószéken nem tudta volna kimondani, úgy érezte, az igazat, az igazi valódit. Lapot, saját lapot álmodott, és nagy nehezen bár, de kapott rövid időre.

Istenek, mi fér bele 33 évbe egy nagy háborúval együtt?! Első verskötete húszéves korában jelent meg. Azon a napon szívtájékon lőtte magát egy pisztollyal. Vannak, akik azzal a tébollyal magyarázzák – ha a halálra van, márpedig van magyarázat –, mely téboly-géneket még anyjától örökölt. Szerintem anyját is kisfia halála vitte a gát alá, a kór igájába.

Gyóni kétségkívül nagy költő lett volna a Csak egy éjszakára… című, rettenetesen elhíresült frontverse nélkül is. Idézek, törten.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket,

Gerendatöréskor szálkakeresőket. (...)

Csak egy éjszakára

Az uzsoragarast fogukhoz verőket

Mikor gránátvulkán izzó közepén

Úgy forog a férfi, mint a falevél…

Az olvasók, de inkább az irodalomtechnikusok igyekeznek hasonlítgatni az irodalomművészeket: ki kinek meddig ér fel. Adyhoz hasonlítgatják Gyóni Gézát is. Monumentális versét borzongva olvasva azt mondjuk, joggal. Ady betegen valahogy megúszta pl. Przemysl várának ostromát. Gyóni verse nem. Óriásit dübörgött, s innen ered a legocsmányabb hadifogság is, Észak-Szibériában. Lángsátorokban, fagyhalálban, jégtemetők és megáshatatlan sírok.

Ezek előtt a szerelem, a szív, a test robbanásig menő áhítata. És nem, nem csak az ihlet kedvéért. A szerelem megkötözhetetlen, akár a halál. Nem kávéházban, nem a borban kereste azt, Őt, s megtalálni is vélte nem egyszer – de mindig távol a MINDEGYtől.

A rettenetes Osztrák–Magyar Monarchia ügyésze is átment aktívba Cézár, én nem megyek című, háborúellenes verséért. Bíróság és halál egy köntösben jár, különösen az észak-szibériai táborokban, amerre mutatott a katonai ügyész.

A fényes álmok mind a tiéid

Azokat mind neked adom –

Álmodja bár a lelkem végig

Selyempárnán vagy kőpadon…

Jajongani nem érdemes, csak kiadni a verseit. Hitvány korok és kortalan elnyomás tette ismeretlenné költészetét, parancsra. Amit Szibériából küldött haza alkalmilag, nagy része odalett annak is.

Adyval, Petőfivel is „megtörténik”, hogy egy-egy versét egy nemzet ismétli, idézi. Gyóni Gézával is. Adynak 42 év, Petőfinek 26, Gyóninak 33 év jutott. A sorsukat sem szidhatjuk, hiszen előhívta őket annyi minden alól, elől. De elölni költőket igazából csak a magyar sors, a magyar veszett világ tudott. Nem vagyunk büszkék erre. Inkább – mondjuk – arra a közkatonára lennék, aki kibírta a diftériát, a golyót, fagyot s éhséget, hogy hazajöhessen.

Ha arra gondolok, hogy Gyóni Gézánk megúszta nagy áron az ún. Tanácsköztársaságot, Kohn Béláék őrjöngéseit, kihúzom szavaim közül azt, hogy legalább. Száz éve halott, testét ládába, azt vaspántok közé tették, hogy megtalálható lenne majd… De hát soha, soha.

Bizony, nem volt illő, nem volt kifizető egy ilyen költőt dédelgetni. Az irodalomtechnika legalább olyan gyáva volt mindig, mint az ügyészek, a megélhetési politikusok. És föloldozásuk soha se történjék meg, soha! Hamvas Béla, Márai és még sok arc áll előttem. El- és kitagadottak.

Nézek magam köré a temetőkben. Szánalmasan szánhatóak vagyunk idefenn. És Ők ezért is nyugtalanok odalenn.