Sporttalanság

Átfogó elemzéssel sem igazán lehetne felbecsülni azt, hogy mennyi kárt okozott a sportnak a világjárvány, illetve a pandémia megfékezését célzó nemzeti és nemzetközi intézkedések, korlátozások, tiltások stb. Rendkívül bonyolult kérdés.

Az élsportban nemcsak a szponzorok, nemzeti és nemzetközi szövetségek, klubok, válogatottak és egyének zsebe, folyószámlája érzi érzékenyen a jelenlegi helyzetet, hanem az érintettek hangulata is. Ha most egy varázsütésre minden azonnal újraindulna, mindenféle bajnokság és verseny folytatódna, meglepőbbnél meglepőbb eredmények születnének. A pangás nem egyformán hat az élsportolók lelkivilágára. A járvány okozta kényszerszünet nem hasonlítható a sérülés, eltiltás okozta kihagyáshoz. A szenvedélyes szurkolókat is letargiába taszítja a bajnokságok, versenyek tévéközvetítéseinek vagy stadioneseményeinek hiánya.

Persze, rengetegen alkalmazkodnak a hetek óta fennálló és valószínűleg még hetekig tartó állapotokhoz. Élsportolók és sportkedvelők egyaránt feltalálták magukat. Tudunk labdarúgókról, akik telkes házuk udvarán vagy éppen egy-egy nagyobb szobában alakítottak ki edzőtermet maguknak. Híre jött egy olyan teljesítménynek, hogy valaki az otthona hét–nyolc méteres erkélyén futotta le a maratoni távot. Egy másik nyugati derék ember a városi emeletes lakóház lépcsőjén gyalogolt felfelé annyiszor, amíg a lépcsőmagasságok összeadásával képzeletben el nem érte a Mount Everest 8848 méter magas csúcsát. A lefelé-lépegetést nem számította.

Az élsporttól és világra szóló teljesítményektől távol, jelentéktelenebb szinteken, székelyföldi városok hétköznapi életé-ben is jól megfigyelhetők a sporttalanság alternatívái. A tömbházak körüli utcákon, sétányokon soha nem látott módon megsokasodtak a kocogók, labdázók, céltalanul sétálók. Igyekeznek kitörni a bezártságból. Az viszont abszurd, hogy kutyát sétáltatni, futtatni orrvérzésig lehet (gyakorlatilag korlátlanul), de a város menti erdőkbe, dombokra, mezőkre nagy kockázat kimenni, hiszen a katonai rendelet nem engedélyezi, ezáltal rendőrre, csendőrre bízza, hogy bírságol vagy sem. Pedig a természetjárás vagy a mezei, erdei szaladás egészségerősítő, egyáltalán nincs vírusterjesztő veszélye, miközben a naponta négy–öt órát sétáltatott városi kutya a járdákról, a talajról rengeteg piszkot, beteg embertől származó váladékot, ezáltal kór-okozót feltaposhat, felszedhet, a gazdinak átadhat...