Sport vagy nem-sport

Fél évszázad, temérdek idő, de még az osztályterem kinyitott ablakán beözönlő akácillatot is érzem. Angolóra. Tanárunk, szokása szerint „szabad foglalkozást” hagy a lányokra, és a sarki ablaknak támaszkodva cigarettára gyújt, a fiúk köréje gyűlünk. Napok óta Bobby Fischerről beszélünk, az amerikai sakkozóról. Világbajnoki selejtezőkön dől el, ki lesz az akkori világbajnok, Borisz Szpasszkij kihívója. Fischer 6–0 arányban lehengerli Tajmanovot és Larsent, a volt világbajnok Petroszjant „csak” 6,5–2,5-tel veri. Jön a reykjavíki döntő.

Bobby Fischer magassága 185, IQ-ja körülbelül ugyanannyi. Felháborodik, ha sakkzseninek nevezik. Mert ő univerzális zseni, aki történetesen sakkozik. Hivatalos apukája lengyel–német zsidó fizikus, valódi apukája Neményi Pál magyar–zsidó informatikus. Bobby ízig-vérig antiszemita, és (egy ideig) egy vallási szekta tagjaként vad ateista. De ne keressünk mindennapi logikát annál, aki szerint az iskola semmi, a sakk minden. A világ izgatottan lesi, mi történik Reykjavíkban, ott dől el, a szabad, nyugati világ képviselője legyőzi-e a szovjeteket.

Fischer azzal kezdi, értesíti a szervezőket: arra fele sem megy, ha a győztesnek kijáró pénzdíjat meg nem duplázzák. Felháborodás, ám egy milliomos jóvoltából lesz pénz. Bobby méltóztatik megjelenni Izlandban, viszont a kezdőpartiról kilenc percet késik a nyitólépés után, majd simán veszít. A második partira (24 parti volt a párharc) már nem jön el, mert követeli a lámpák stb. kicserélését. Null–kettőről aztán fokozatosan feljön, és nyer. Óriási propaganda, tapsvihar, legyőztük az oroszokat.

Én, bevallom, inkább kedveltem a tökéletesen sportszerű, szerény, barátságos Borisz Szpasszkijt, aki biztos, hogy nem Lenin vagy Brezsnyev nevében tologatta a fabábokat.

Amúgy Amerika a maga módján hálálta meg Bobby bravúrját – az anyukája egy ideig hajléktalankén élt (a Neményi papa támogatta a családot), Bobbyt pedig, mert 1992-ben merészelt Belgrádban újra asztalhoz ülni Szpasszkijjal, börtönnel fenyegette, akkoriban ugyanis a NATO bombákkal honorálta a szerbek húsvétját.

Borzalmas dolog a sportot politikává süllyeszteni. Mert nem „mi” játszunk „ők” ellen – megbocsáttassék a fura megfogalmazás, hanem tehetséges sportolók más tehetséges sportolók ellen. Mi a csudát „üzenünk” mi Bukarestbe, a bukarestiek nekünk? Mi a csudáért nem teniszezhetnek oroszok?