Sorsok a történelem sodrásában

A kötetet január 19-én este mutatták be a Vigadó Művelődési Házban, Tóth László beszélgetőtársa Demeter László, a kötetet gondozó Tortoma Könyvkiadó igazgatója volt, az est házigazdája pedig Nánia Hanna.

Tóth László előző kötete túlnyomórészt a román betörésről szól, az 1916-os eseményeket öleli fel 1917 januárjáig, ám az akkori kutatómunka során összegyűlt anyag kérte a folytatást, hogy a következő korszakot, az impériumváltást is könyvbe foglalja – ismertette a szerző. Mint hangsúlyozta, nem történész, elsősorban a kisemberek, a közemberek visszaemlékezései alapján igyekezett feleleveníteni eseményeket, sorsokat, mindezen történetek által pedig képet kapunk arról is, hogyan küzdött Kézdivásárhely és környéke a túlélésért, megmaradásért. Nincs okunk túlromantizálni az adott korszakot, az emberek éheztek, a katonaság mindenre rátette a kezét, gyakorlatilag különböző furfangokkal „vissza kellett lopni” a saját terményt.

A szerző leszögezi azt is: mindenki lopott és garázdálkodott, aki csak áthaladt ezen a vidéken, ebben nem volt különbség, a „mieink” ugyanúgy megtették, mint a „mások”. „Isten ments a megmentőinktől”, foglalta össze, a németek garázdálkodtak, értelmetlenül törtek-zúztak, loptak, de a magyar csapatok ugyanúgy rekviráltak, szabálytalanul és „az ellenérték kifizetése nélkül” vittek el javakat. Feljegyzések szerint a németek előszeretettel küldtek haza zongorát, értékes bútorokat, sőt, termőföldet is vagonszám. Mindezek mellett a három év kulturális vonatkozású történéseit is végigvezeti a kötet, a korabeli sajtó alapján – az emberek az extrém körülmények között is keresték a szórakozás, a kikapcsolódás lehetőségeit, és tudjuk azt is, hogy bár háborús idők jártak, a város fejlesztése érdekében is számos lépést tettek.

Természetesen nem lenne teljes a kötet, ha nem szólna azokról is, akik mindeközben a fronton harcoltak, de említést kapnak benne a nagyvilág eseményei, történései is. Képet kapunk arról is, hogyan látta a budapesti parlament vidékünket, ezt egy mondatban úgy lehetne összefoglalni, hogy „Székelyföld egyre távolabb került Budapesttől”. Ígéretekből nem volt hiány, de érdemi segítség nem érkezett, állapítja meg a könyv.

A fegyverletételt követő, háború utáni időszakra a „fura” jelzőt használta több ízben is Tóth László, hiszen feje tetejére állt világ, abszurd helyzetek sora villan fel a kötetben – sokan nem adták le fegyvereiket, tisztjeik ellen fordultak. Voltak kiskatonák, akik fél Európán át jutottak haza, mert a szerbek nem engedték át őket a határon, Lengyelországban elvették a magyar katonák minden értékét stb. Akik hazaértek, törvényen felü­liként viselkedtek, sok helyen elkergették a településvezetőket és a papságot, a nép nehéz sorsáért, a segélyek visszatartásáért okolva őket – és ez némely esetekben igaznak is bioznyult.

Végül, de nem utolsósorban a Székely Hadosztályról szóló fejezetet is tartalmaz a kötet, amely a visszaemlékezők háborús élményei nélkül nem lenne teljes, és persze a felsoroltakon túl rengeteg érdekesség, adat révén nyerhetünk képet a zűrzavaros korszakról Tóth László munkájának köszönhetően.