Sepsiszentgyörgy sokat köszönhet Kós Károlynak

Ha Kós Károlyról szólunk, már pedig szólanunk kell, akkor mindenképp számunkra az elsődlegesen kiemelendő, vele kapcsolatos mondanivalónk a sepsiszentgyörgyi kötődéseihez fűződik. A születése kerek évfordulója ppropóján megfogalmazott gondolataim elsősorban arra vonatkoznak, hogy mit is jelentett számomra, számunkra kapcsolatba lépni vele, szobrot állítani emlékére, iskolát úgy alapítani, hogy természetes legyen az ő nevének felvétele a tanintézet megnevezésére.

Péter Sándor

2018. december 21., 08:382018. december 21., 08:38

A név kötelez, szokták, szoktuk hangsúlyozni, s hogy mennyire tett eleget ennek az elvárásnak az alig huszonöt évesen megbuk(tat)ott iskola, az eldől a jövőben. Az elnevezés még ott díszeleg a főbejárat felett, szobra csodás mosollyal fogadja most is a nagyon ritkán arra tévedőket, s a szobor alkotója talán éppen erre az alkotására a legbüszkébb, jogosan, mert sikerült a már idős mestert a ráncok közé úgy beleálmodni, hogy a néző, érdeklődő meglássa benne a legelkötelezettebb erdélyi szellemet.

Igen, szólnunk kell róla most is, máskor is, jelenleg éppen azért, mert nemrég léptünk át születésének 135. évfordulóján (Temesváron született 1883. december 16-án, elhunyt Kolozsváron 1977. augusztus 24-én), illik tehát legalább emlékeztetni az őt tisztelőket, hogy amit ő akart, az ma is foglalkoztatja a transzilván elméket, s az általa megálmodott és leheletnyi időre megalkotott Kalotaszeg Köztársaság egyik előjele volt az elkövetkező évek, évtizedek, de az is lehet, évszázadok jelképeinek.

Azt tudjuk, hogy ő írta a legszebb regényt István királyról, az országépítőről, és amiket ő cselekedett, azok mind azt sugallják, hogy országépítő volt maga is, olyan körülmények közepette, amikor az éles elmék és nemes eszmék ideje jött el, s nem a fegyvereknek kellett dönteniük a sorsfordulókról. Persze, neki, a békés alkotónak, az Erdélybe magyarjai közé visszatérő közösségépítőnek el kellett viselnie a gyilkos fegyverek fenyegetését is azok részéről, akikkel a barátságot, a megértést, az együttélés rózsáit próbálta meggyökereztetni.

Amikor 1944 őszén sztánai otthonából elűzték a környékbeli románok, Kolozsvárra menekült, ennek dacára mégsem tagadta meg addigi békés szándékait, s lett továbbra is, a megváltozott és az előzőeknél is kedvezőtlenebb körülmények között a kiáltó szó hirdetője, a jövőt építeni óhajtó emberek szószólója íróként, tanárként, képzőművészként, irodalomszervezőként, könyvillusztrátorként, politikusként.

Sepsiszentgyörgy sokat köszönhet neki, hisz büszkén hirdetjük, hogy Budapest után ide tervezte a legtöbb épületet, amelyek közül jó pár fel is épült, s a város megbecsült emlékei közé tartoznak. Persze, szólnunk kellene mindarról, amit neki köszönhet az erdélyi közgondolkozás, az erdélyi irodalom és képzőművészet, hiszen az anyagi kultúra és a társadalomnéprajz valamennyi területére nem csupán bekukkintott, hanem maradandót hozott létre. És ezekkel nap mint nap találkozunk…