Régi idők karácsonya

Számomra a karácsony az év legcsodálatosabb, legbensőségesebb időszaka. Most is átjár az ismerős, feledhetetlen, soha el nem múló érzés, a szeretetet, várakozás, békesség és öröm, ami áldottá varázsolta minden karácsonyunkat. Az adventnek nem volt ekkora jelentősége, mint napjainkban, viszont az ünnepre való rákészülést megéltük, átéltük. S ahogy az advent lelki zarándoklat, a szeretet megtapasztalásának útja, úgy a szenteste a várakozás megkoronázása, ezért minden évben maga volt a csoda.

Most is érzem, ahogy belengte a lakást az ünnep illata. Mindenkinek megvolt a maga szerepe a készülődésben, de a karácsonyfa díszítése édesapám tisztje volt. Áhítattal néztem, ahogy körüljárja századszor is, és mindig igazgat rajta valamit. Felkerült-e az összes habkarika a szaloncukrok és a különböző aromájú figurák közé, a piros–zöld pöttyös gomba előkelő helyet kapott-e, s az ezüstszürke, nagymamától örökölt harangocska mellé jutott-e csillagszóró. Nem feledem azt az örömérzetet és várakozást, ahogy lefektettek, betakargattak, majd tudva, hogy úgysem bírunk elaludni, valamivel később kitárták a szobánk ajtaját, hogy aztán megtaláljuk a fa alatt a titokban réges-rég felkutatott ajándékokat: társasjátékot, kalandregényt, svéd mintás pulóvert, igazi babaarcú hajas babát, illatos narancsot. Nem tudtunk betelni e mennyei érzéssel. Százszor megnéztük mit rejtenek még a fenyőágak, majd gondosan téglalappá formáltuk az üres selyempapírt, amiből kicsentük a szaloncukrot.

A csillagszóró fénye mindannyiszor ámulattal töltött el, mai napig varázslatnak tűnik a számtalan kipattanó, sercegő szikra. Szerves része volt az ünnepnek a kántálás, amikor a népes rokonság összegyűlt karácsony első estéjén nagyszüleim kapuja előtt, hogy megénekeljük Jézus születését. Akkoriban már novemberben dermesztő hideg volt, és decemberben a tájat ellepte a csillogóan vakító hótakaró. A kisebbeket szánkón húzták a felnőttek, a nagyobbacskák kipirult arccal rohangáltak a recsegő-ropogó hóban. Aztán becsengettünk, előkerült nagybátyám szájharmonikája, felcsendült édesapám enyhén hamis, nagymamám csodálatosan tiszta, mégis fátyolosan búgó hangja. A próféták elhallgattak... szállt az éjben a dal, kitelepedtek az ablakokba a szomszédok, hiszen errefelé nemigen volt ennek hagyománya. Bor, kalács, házikolbász és töltött káposzta illata terjengett a konyhában. Mi, gyermekek, odabenn, a csempekályha melegében kártyáztunk, miközben ki-kiosontam hallgatózni a felnőttek közé… Átjárnak az emlékek: édesapám szivarszagú, meleg–érdes keze, édesanyám szeretettől csillogó, fáradt-zöld szeme, bátyám testvér-illatú ölelése, a selyempapír-gyűjtemény, amit könyvek lapjai között hosszú évekig őrizgettem.

Ez volt egykor a karácsony. Leleményes asszonyok, ügyes kezű, fáradhatatlan anyák, apák, nagyszülők igyekezete, amint belesütik, belefaragják, beleéneklik lelkünkbe az igazi ünnep érzését. Gyerekként kijárt a csoda, de felnőttként meg kell dolgozni érte. Igyekeztem és igyekszem éltetni a varázslatot. Hála szüleimnek, ma sem a fenyőt látom vagy a díszeket. A fény csodája kápráztat el, karácsonyfát látok, amit a Jézuska hozott. Szerencsés vagyok, hogy ilyen értékekkel tarisznyáltak fel.