Rég volt karácsonyok

Sokan talán el sem hiszik, hogy valamikor, nem is olyan régen, nem mindig volt ilyen gondtalan a karácsony. Sokan és sokszor leírták, milyen volt titokban fát díszíteni, milyen gondokkal járt beszerezni az ünnepi hangulathoz illő „kellékeket”, miképpen jártak túl a figyelő szemek eszén a karácsonyi áhítatra vágyakozó, legalább lélekben ünnepre készülő emberek.

Diákjaim azt sem akarták elhinni, hogy hajdanán bizony nem volt vakáció karácsonykor, ott kellett ülni az iskolában, és csak a bátrabbak merészkedtek be a templomba. (El szoktam mondani, hogy egyetemista koromban három szász fiút akartak megfenyíteni, mert karácsony este bementek a templomba. A kari ifjúsági szervezet titkára, elismert oktató, akinek valaki jelentette a „bűntényt”, tanácstalan volt. Én éppen szolgálatot teljesítettem, jól ismert, és talán mentegetőzésként kikérte a véleményem. Nyilván, adott is a véleményemre, mert nem vitte tovább az ügyet, holott ez a „ballépés” súlyos büntetést is hozhatott volna a három német diáktársnak.)

Nekünk, azaz azoknak a diákoknak, akik bentlakásban laktunk, feketére sikeredett a karácsonyunk, no, nem a hóhiány miatt, mert az volt bővével, hanem egyszerűen azért, mert haza nem engedtek, az évharmad vége (akkor évharmadokra oszlott a tanév) december 29-én volt, és a köztársaság ünnepe hozta el a vakációt. Persze, ennek ellenére a karácsony az Karácsony volt, és lehet, szerencsénk is volt azzal, hogy osztályfőnökünk édesapja a keresztúri unitárius kerület espereseként ténykedett korábban.

A családi hagyományt bizony soha nem szegte meg jó emlékű tanárunk. Azt lelkünkre kötötte, hogy lehetőleg ne hiányozzunk december 25-én az iskolából – nem mondott tanórákat, mert rendes órát egyik tanárunk sem tartott, sőt, mindegyikük behozta az osztályba az ünnepi hangulatot azzal is, hogy ünnepi ruhába öltözött, és nagyon őszintén beszélgetett velünk az „elfeketített” ünnepről. Kedves osztályfőnökünk még fenyőágat is hozott magával, és ha ténylegesen nem is, de szép szavakkal felöltöztette a jelképes karácsonyfát. Hogy, hogy nem, ünnepire sikeredett a délebéd is, és nem hiányoztak megszokott asztaluktól nevelőink sem, legtöbbjük ugyanis ott ebédelt rendszeresen a diákétkezdében.

Lehet, azzal is szerencsénk volt, hogy akkor még nem voltak bizonyosan szolgálatos megfigyelők, lehallgatók és árulkodók. Ezért is vette elő karácsony este a hegedűjét az általunk, nagydiákok által roppant tisztelt tanító-nevelőnk, és a korábban már megtanított dalok után egy szomorkás, de gyönyörű magyar nótát próbált belénk vésni, amelyet később más magyar nótákkal együtt a színpadokról is letiltottak: Hargitai fecskemadár hosszú útra készül… A Cseh Judittal készült egyik későbbi interjúmban árulta el a művésznő, hogy ő egyrészt ezért nem lett a Székely Népi Együttes szerződött énekesnője, mert ezeket a magyar nótákat kisöpörtették a műsorrendből. Ő pedig ezekkel lopta be magát a hallgatók szívéve, s ezért maradt szabadúszó. És énekelte tovább ezeket a sokak által ma is elítélendő dalokat. És tanította nekünk Vas István tanító úr, elvégre tizennyolc évesek voltunk, s az ő bátorsága ránk is átragadt. Annyi esztendő múlva is jól emlékszem három-négy olyan énekre, amelyeket az ő síró hegedűje lopott be életünkbe.

Minden tiltás, erőlködés ellenére a karácsony megmaradt annak, ami volt annyi évszázadon át. Még akkor is, ha sokak számára szegényes a megterített asztal, de akkor is, ha tiltó szóval akarják kiűzni lelkünkből legszentebb ünnepeinket, ha feketét kiáltanak, akkor is, ha történetesen bőségesen ömlik a selymes fehér hó!