Péter Sándor újabb jegyzetkötete

A középosztály elárulása ott folytatja, ahol az első kötet abbahagyta: újabb 119 jegyzetet tartalmaz, amelyek elsöprő többsége ugyancsak a Székely Hírmondó napilapban jelent meg. A téma – szó szerint – az utcán hever: arról ír, amit lát, amit hall, amit érez. Ha a kézdivásárhelyi sokadalomban sétál, akkor arról, ha Barcelonában, akkor arról, ha tévét néz, vagy tantárgyversenyen javít, akkor arról. Nagyon sokat dicsér, olyan hétköznapi emberek tevékenységét emeli ki, akik „csak” becsülettel végzik a munkájukat, észre sem vesszük őket, csak akkor, ha nincsenek ott. Ugyanakkor az írástudó felelősségével bírál, ott áll, „mást nem tehet”, mint Luther, ha igazságtalanságot észlel, azt kertelés nélkül megmondja, nem törődve az esetleges következményekkel, ha egyet értenek vele, ha nem. És ez így van rendjén. A jegyzet egy véleményműfaj, amit a szerző tudatosan felvállal, tisztában lévén azzal, hogy – természetesen – mások másképp vélekedhetnek ugyanarról a témáról. Ez is a cél, hogy új nézőpontot fogalmazzon meg, gondolatokat ébresszen, esetleg vitákat élesszen.

A fő téma – mi más is lehetne egy olyan embernél, aki életét a katedra mellett élte le – az oktatás. Kitart amellett a ma már lassan „eretneknek” számító gondolat mellett, hogy a gyereknek azért kell iskolába járnia, hogy tanuljon. Hogy aki 14 éves korára nem sajátítja el az alapismereteket, az – főleg, ha kisebbségi – igen nehezen fog érvényesülni az életben. Anélkül, hogy a tanárt mentesíteni akarná a felelősség alól, leszögezi: egyre nehezebb a dolga, nem csak azért, mert – már-már hagyományos módon – éhbérért dolgozik, hanem azért is, mert egyre kevesebb eszköz áll a rendelkezésére, és a fene nagy demokrácia oda vezetett, hogy „mindenki jobban ért az oktatáshoz, mint maga a pedagógus”. Úgy véli, és ezt tételesen alá is támasztja, hogy a társadalom vezetői nemcsak félrevezetik, hanem egyenesen elárulják a középosztály gerincét képező tanárokat, tanítókat, nevelőket, s ennek várhatóan igen hosszú böjtje lesz.

Kiáll a szakoktatás létjogosultsága mellett, részletezi az erdélyi magyar pedagógusok fejlesztésére létrehozott szervezetek, egyesületek áldásos tevékenységét, a díjak és kitüntetések közösségformáló hatását, de szemérmesen elhallgatja azt, hogy ezen szervezetek és díjak egy részét ő alapította, vagy legalábbis bábáskodott létrejöttüknél.

Az már csak természetes, hogy dr. Péter Sándor minden írását veretes, szép magyar nyelv, gyönyörű jelzős szerkezetek, de ugyanakkor tisztaság, tömörség és kifejezőerő jellemzi. A kötet remélhetőn a közeljövőben nyilvánosan is bemutatásra kerül.