Pénz, karrier és hatalom előtérben

Lejárathatják a Szűzanyát, gyalázhatják, de akkor is nekünk édesanyánk. És nincs senki olyan szép, mint anyánk. Ma hozzá jöttünk azért, hogy engeszteljük, köszöntsük, tanítson minket és bátorítson megélni és szolgálni az urat – mondotta felvezetőjében a 74 éves aranymisés, aki beszédében arra hívta fel a hívek figyelmét, hogy a mai világ számos módon próbálja az emberek figyelmét elvonni az igazi értékekről. „Mutassa meg nekünk a boldogság forrását, hiszen minden ember boldog akar lenni. És vajon mi a boldogság forrása? Az evangélium szerint is az, ha hiszünk annak beteljesülésében, amit az Úr mondott, a hit és az Isten felé vezető út. Posztmodern korunkban mindannyian a boldogság után loholunk. És mégis azt kell tapasztaljuk, hogy egyre gyakrabban összekuszálódnak életünk szálai. A mai ember boldogságkeresésében három mozzanatot, utat jelölnék meg. Az első a pénz, a második a karrier, a harmadik a hatalom” – mondotta az atya. Hozzátette, hogy a modern dalszövegekben is megjelenik ez az utalás: ész nélkül futok a pénzem után (Paudits Béla 1969-es, Futok a pénzem után című számáról van szó – szerk.).

Addig, amíg ezeket a magunk szerkesztette és isteneknek vélt bálványokat kezdjük keresni, hódolni előttük, áldozatukat tudunk hozni értük, bezáródik az igazi út, ami a boldogsághoz vezet – folytatta a ny. kanonok. „Ezért jöttük édesanyánkhoz, ezért jöttünk haza, hogy fogja meg a kezünk és tanítson minket szemléletváltásra, mert a hamis dolgok nem fogják sem a székely népet, sem Európát megmenteni. Egyedül indulunk el, hiszen mi modern emberek azt gondoljuk, hogy egyedül képesek leszünk megteremteni a boldogságunkat, és ehelyett egyre mélyebben tapasztaljuk meg azt, hogy a kilátástalanság, a csüggedés mind nagyobb erővel szakad ránk. És nem látjuk nagyon sokszor életünk értelmét sem, mert elveszítettük az utat az ég felé. Az édesanya gondot visel a gyermekeire akkor is, ha nagyon eltávolodtak a családtól, a szívében még akkor is ott vannak az ő tékozló gyermekei.”

Szabó Lajos szerint elindultunk egy olyan úton – és sajnos most már nincs különbség város és falu között –, amely nem a boldogság felé viszi a mi székely népünket, mert elhagytuk az ősi hitet. Nem tagadjuk Isten létét, de rosszabb, közömbös lélekkel járjuk az életutat, életuntan, csüggedve, a kétségbeesés minden mélységét megtapasztalva – vélekedett. „Sokszor végiggondoltam papi életemben, hogy az elmúlt századokban a mi székely népünknek annyi megpróbáltatás jutott. Tatár- és törökjárás és egyebek. És mindig talpra tudott állni, meg tudott maradni, mert erős volt a hite. De vajon mi, ma, most, amikor tagadókká váltunk, amikor letértünk az ősök által kijelölt útról, vajon képesek leszünk a holnapért megharcolni, tovább tudjuk adni az ősi hitet, vagy pedig várjuk teljes reménytelenségben a halált?” – tette fel a retorikus kérdést.

Amilyen mértékben meghal bennünk a szeretet, olyan mértékben távolodunk el emberségünktől, a székely szolidaritástól, az Istentől – hívta fel a figyelmet az atya.