Örökségünk és otthonunk

Pontos és árnyalt gondolatközlésre alkalmas a magyar nyelv. Adott esetben a cselekvő alanyok kilétét, a köztük lévő eltéréseket is hajszálpontosan érzékelteti, azt például, hogy az illető, aki meglátogatni készül valamely vidéket, idegenként, turistaként teszi-e ezt, vagy mint az adott táj szülötte? A magyar haza „szerelmes földrajzát” bemutatandó, Szabó Zoltán így fogalmazott 1942-ben: „Hazája földjét nem megnézi, hanem meglátja az ember...” Ugyancsak ő osztotta meg az országjárás során felgyűlt tapasztalatát, miszerint „a tájakkal legkönnyebben úgy találkozik az ember, ha gyalog vagy kerékpáron tesz meg hosszú utakat, ha ki van szolgáltatva az időjárásnak, ha a vihar jövetele éppen két falu között éri.”

Hetven-nyolcvan évvel korábban megtörtént s megírt esetre hivatkozhatnék az előbbi írói tapasztalat igazolására. Orbán Balázzsal történt meg, hogy elhagyván Kézdivásárhely Kanta nevű részét, északnak tartott, amikor egy sötét felhőtömeg kezdett gomolyogni a Torjai-hegyekben, és – amint írta – „a hirtelen támadott Hatforintos széltől megkapatva, vészes morajjal tombolt lefelé”. A mintegy öt kilométeres utat a legnagyobb székely a legősibb „járművön”, per pedes apostolorum tette meg Kézdiszentlélekig, közben megúszta szárazon, minthogy ama futó zápor északnak vonult, sőt természeti tüneményben volt része, szivárvány ívelt át az ég boltján, s így bontakozott ki előtte „a nap sugaraiban tündöklő Perkő fehérlő kápolnáival tetején”.

Lehet csodálkozni, hogy annyira lelkesedett Székelyföld szerelmese e szerény természeti táj iránt, amint meglátta? Ő ugyanis hazája földjét járta, s nem megnézte, mint turista, hanem meglátta mindazt, ami szeme elé tűnt, s úgy mutatta be annak egy jelentős régióját, hogy mai olvasóival is képes megláttatni minden kis tájegységét.

Kár, hogy mi, mai emberek, akik úti célul újból és újból a Perkőt választjuk, mondhatni az esztendő minden évszakában, csak ritkán vesszük igénybe amaz ősi „járművet”, amelyen az apostolok „közlekedtek”, s hogy kevésbé értékeljük mindazt, amivel a hozzá fordulót megajándékozza ez a kivételes hely: a tiszta levegőt, tavasztól őszig a növényzet színes látványát, a tetőről a lenyűgöző, pazar panorámát s nem utolsó sorban az elmélkedésre és imára alkalmas csendet. Különösen vonzó és értéket hordozó tényező kellene, hogy legyen mindenik külön-külön is, de még inkább együtt. Nem véletlen, hogy itt találni a perkői kálváriát!

Óvó szeretettel és alázattal kellene viseltetnünk az olyan kisugárzással bíró táj iránt, amelytől mindenkor lelki feltöltődést kaphat az ide látogató, aki jogos örökségének s igazi otthonának tartja, akárcsak anyanyelvét. Egyiket is, másikat is meg kell tartanunk, azaz művelnünk kell rajongó szeretettel...