Nincsen apám, se anyám?

Se istenem, se hazám. József Attila megengedhette magának e dacos-hetyke költői pózt. Ez jutott eszembe a legújabb miniszteri kitaláció kapcsán, miszerint a katalógusba ezután nem írják be a tanulók szüleinek foglalkozását és munkahelyét. Indoklás: a szokásos esélyegyenlőség-blabla. Valóban, a tanár hajlamos lehet másként kezelni a nagyfőnök papa-mamával rendelkező gyereket. De én emlékszem, valamikor a tanító és az osztályfőnök kutyakötelessége volt otthon meglátogatni minden rábízott diákot. Hogy lássa, milyen körülmények között, milyen légkörben él, egyáltalán van-e miből élnie. És ha a katalógusban én láttam, hogy Pityuka anyukája munkanélküli, az apa neve helyén pedig egy mínuszjel van, megértettem, nem szidhatom le az osztály előtt egy hibás házi feladat miatt.

Lehet az embert – szó szoros értelemben – ágrólszakadtként kezelni? Mennyire dühös voltam az egyetemen, amikor a francia strukturalizmust majmolva azt próbálták lenyeletni velünk, hogy egy irodalmi szövegben csak a szöveget lássuk, a szerző személyével, a történelmi, társadalmi körülményekkel ne törődjünk. Ókor, újkor, férfi, nő, Alaszka vagy Afrika nem számít.

Még meleg a kanadai botrány, amit a balliberális média hisztérikusan felfújt. Indián gyerekek maradványaira bukkantak régi egyházi iskolák mellett. Ugyanis a gyarmatosítók Kanadában, Ausztráliában és másutt is bennszülött csöppséget ezreit vették-vitték el, hogy úgymond civilizált nevelésben részesítsék. A gyerekhalandóság elképesztően magas volt mindenütt, innen a sok kis elhunyt szerencsétlen. Kétségtelenül alapvetően jó szándék vezérelte a kísérlet kigondolóit és végrehajtóit, de a kár messze meghaladta a hasznot, mert nem és nem, nem lehet emberpalántákat elszakítani gyökereiktől.

Emlékszik még, kedves olvasó arra a Romániából, egy árvaházból örökbevett, Amerikában mesés bőségben élő cigánylányra, aki 30 éves korában addig nem nyugodott, amíg fel nem lelte igazi édesanyját, aki… közös fényképük hátborzongatóra sikeredett. Mert mégis, mégis…

„Nem értem, mit akartok ti, ungurok, amikor mindenetek megvan: gyárak, blokklakások, futballcsapat, kultúrház, nem éltek rosszabbul, mint akármelyik más târgumureși” – fakadt ki egy ki tudja honnan odahelyezett káplárnak is bunkó aktivista hölgyemény. Mi értettük.