Ne legyen tabu az erőszak!

A napokban olvastam egy cikket, amely a bullying, az iskolán belüli bántalmazás témáját járja körül. Görcsbe rándult a gyomrom, ugyanúgy, mint akkor, amikor én is áldozata voltam hasonlónak. Ugyanúgy, mint kiskamaszként, amikor elalvás előtt hasított belém a tudat: én is bántok másokat, az áldozatból agresszorrá váltam. Görcsbe rándult a gyomrom, de nem csupán az emlékek miatt. Aggasztó, hogy az iskolán belüli erőszak mennyire tabutéma még mindig hazánkban. Pedig nagyon súlyos gond lehet ez, hiszen a gyermeki lelket darabokra töri, életeket tehet tönkre, ha nem vesszük időben észre.

Erősnek hangzik talán az utolsó gondolat, de hiszem, hogy életünk rengeteg apró aspektusa a kisgyerekkorra, az iskolai évekre vezethető vissza. Gondoljunk csak bele, van egy kisgyerek, akit nap mint nap bántanak társai, akár fizikailag, akár csak szavakkal, gúnyolódással. Kinevetik, mert vékony, vagy épp mert duci. Csúfolják, ha válaszol a tanár kérdésére órán, főleg, ha nem is ad jó választ. Esetleg pofonokkal zsarolják, ha nem segít felmérőnél, elveszik tízóraiját, pénzét, de rengeteg más példája lehet a bullyingnak…

Tehát van ez a gyerek, ezekkel a gondokkal. Ha otthon mesél róla, tegyük fel, valami ilyesmit kap válaszul: „védd meg magad, fiam, neked kell megoldani, úgy fejlődsz”. Egyszer-kétszer talán még mesél róla, hogy bántják, de ha nem talál segítségre, csak gyűjti a sérelmeket magában. A tanárnak nem mer „árulkodni”, mert ilyen esetben még inkább a közutálat tárgyává válik, társai célkeresztjébe kerül.

Gyűlnek majd a fájdalmak a gyerekben, akinek nem jelent mást az iskola, mint túlélést. Elveszíti a motivációt, nem tud majd a leckére koncentrálni, esetleg ellóg az órákról. Ha tanult, nem mer kibontakozni. És ezt örökíti magában felnőtt koráig. Aztán meg csak nézik szülei, hogy „ez a jó eszű gyermek, miért nem viszi semmire, miért ilyen szétszórt, miért nem tud a sarkára állni, tegyen már valamit”. Senki nem tudja, miért olyan csöndes, visszahúzódó, bátortalan.

Természetesen – mint, ahogyan semmi sem az életben – nem ennyire fekete-fehér és törvényszerű a dolog. De mindenképpen érdemes figyelni gyerekeinkre, kérdezgetni, és nem elengedni a fülünk mellett azt, ha segítséget kér!

Bartok Barbara