Nagyszülőnek lenni jó!

Aki nagyszülő, jól tudja, hogy az így igaz, de bennem az elmúlt napokban még inkább megfogalmazódott, hogy a legigazibb büszkeség- és örömforrást csakis az unokáidtól kaphatod. Mikor már azt hittem, hogy a több mint egy éve nem látott magyarországi kis unokám őszinte szeretete vagy a legnagyobb unokám egyre felelősebb szakmai részvétele a Székelyföldi Nagyprodukció hangtechnikájában nem tudja felülmúlni ezt az érzést, akkor a középső unokám évzárójára hívtak a felújított vártemplomba – milyen szép dolog.

Na és – mondhatná bárki vagy akár jómagam is, aki több évtizedes tanügyi múltam során több száz évzárón vettem részt. És mégis, félretéve a szubjektív büszkeséget, hogy az unokám a tanulmányi élvonalban végezte az évet, vagy hogy szépen gitározott, ezt az ünnepséget egyéb is különlegessé tette.

Emlékeznek, hatalmas sajtó- és egyéb visszhangja volt egy évvel ezelőtt a ténynek, hogy egy 4. végzős osztályközösség továbbra is együtt szeretett volna maradni. Csakhogy az iskola vezetősége ezt másképp látta, és az osztályok összekeverésének változatát tartották helyesebbnek. A szülők, gyerekek egész nyara, türelme ráment arra, hogy kérésüket, kívánságukat érvényesítsék.

Petíciók, audienciák, gyűlések tették elviselhetetlené a vakációt szülőnek, diáknak egyaránt. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert az első öt évben olyan baráti és osztályközösség alakult ki, amilyen talán annak idején csak a mi időnkben volt: együtt kirándultak, együtt tanultak, buliztak, és nem történt meg az, ami a járvány után több közösségben, hogy osztálytársaik egy részét nem ismerték. Ugyanígy a szülők is jól érezték magukat együtt, egyre többet találkoztak, és végül is elérték céljukat, a közösség nem bomlott fel.

És itt jön a tény, ami miatt ez az évzáró olyan rendhagyóra sikerült. Adva volt egy kitűnő pedagógus-osztályfőnök, aki az egészet „összehozta”: ünnepélyes öltözetben, szépen, tagoltan elmondott versikék, szívhez szóló példabeszédek, hihetetlenül tisztán éneklő kórus, csodálatos furulya-bejátszások, István, a király-részlet, zenekari dalok, a jelenlevő tanárok elismerő szavai az osztályközösségről, egy kisdiák-poéta saját költésű verse az 5. osztályról...

És most jön, ami a csodálatomat és nagyszülői, volt tanári büszkeségemet kiváltotta: ennek az osztálynak az év végi átlaga 9,79 lett, és az egész nagy iskola valamennyi (47) osztálya közül tanulmány eredményben a második. Aztán minap ismét learatták a babérokat: a városismereti vetélkedő 27. kiírásán a több mint 30 versenycsapat közül a gimnáziumi osztályok közül megosztott első helyezettek lettek.

Nem írom le még egyszer a címet, de tény, hogy az együtt maradt osztály bebizonyította létjogosultságát – jó ezen elgondolkodni.

Dancs Árpád