Nagypapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat…*

Aznap már órák óta pityókát csíráztunk. Nem nagyon beszélgettünk, legalábbis nem emlékszem, hogy néhány félmondaton kívül mondott volna bármit is. Nem a kommunikáció tartott össze, hogyan is tartott volna? Én még kislány voltam, ő pedig egy igazi székely, szűkszavú nagypapa.

Ültünk a fatőkéken, eszegettük a fagylaltot. Én, nagypapám és a kutya. Ez volt a második kutya az udvarunkon, illetve az első, aki egy napnál tovább maradhatott. Az előző kis feketét kiengedte a kapun nagyapám, tudtunkra adva, hogy ezen az udvaron kutyának helye nincs. Aztán jött Foltos, és filmekbe illő barátságot kötöttek. Együtt reggeliztek, együtt végezték a házkörüli munkákat, és – habár egyiküknek sem volt ajánlott – együtt is fagyiztak.

Tata nagyon rendszerető, kemény ember volt egész életében. Mindennek meg volt a helye, és ha valamit máshol talált, az szó szerint repült oda, ahol lennie kellett. Azt mondják, fiatal korában nehéz természete volt. Mama sokszor meséli, milyen nehéz volt megfelelni neki, közben négy gyermeket úgy nevelni, hogy szinte soha nem volt otthon. Ács ember volt, szerette a munkáját, amiből akkoriban adatott bőven. Illetve szerette a fáradt gőzt is kiengedni. Nem vetette meg az életet. Azt mondják, idősebb korában sem engedett a szigorúságából. Emlékszem, az unokatestvéreim mennyire féltek huncutkodni, ha tata a közelben volt.

Én ezt sosem érettem. Köztünk valami sokkal erősebb volt annál, minthogy ő leszidjon, vagy én tartsak tőle. Mama mindig mondja, én voltam a kedvence. Szerintem nem, csak egyszerűen tudtunk egymás nyelvén szólni. Én tiszteletben tartottam, hogy elvár bizonyos dolgokat, egy bizonyos magaviseletet. Ő pedig úgy tudott szeretni, ahogyan akkor sem, és azóta sem senki más. Bevallom, tetszett nekem, hogy kiválasztott lehetek valaki szemében.

Aztán egyszer egy éjszaka – kórházban, betegágyban töltött hónapok után – átjött nagymamám. Nem tudom már mit és hogyan mondott, talán nem is kellett kimondani. Tudtuk, sok fárasztó, szenvedéssel teli idő után, nagypapa úgy döntött megpihen. Én az emeleten voltam, nem mozdultam az ágyban, nem szólaltam meg, azt hiszem, nem is gondoltam semmire. Nem is mertem talán. Reggel édesanyám letérdelt az ágyam mellé, és a halálról beszélt nekem. Én akkor már tudtam, hogy ez mit jelent, tudtam, hogy az élet rendje, időm is volt felkészülni arra, hogy el fog hagyni minket.

De nagyon igazságtalannak éreztem. Nem a halál gondolata fájt, nem az elvesztés nehézsége. Hanem a tudat, amely nyílként hasított a lelkembe. A tudat, hogy többé már nem nézünk összebújva rajzfilmet. Többé már nem könyörög jó éjt pusziért. Nem küld többé fagyiért, nem hív segíteni pityókát csírázni. Nem ülünk többé a tőkéken. Nem lesz többé nagycsaládos disznótoros vacsora. Március 15-e már csak a nemzeti ünnep lesz, és nem az ő születésnapjának ünnepe. Nem rejthetek többé csokit a gumicsizmájába Mikuláskor, nem kártyázhatok többé az ölében ülve. Nagyon fájt a tudat, hogy többé már senki nem szeret annyira, mint ő, és én sem ragaszkodhatok senkihez annyira, mint hozzá.

Azóta is fekete a február, halálának hónapja. Azóta is könnyel telik meg a szemem, ha rágondolok. Még mindig nehéz úgy kimenni a temetőbe, hogy ne sírjak levegő után kapkodva. A falon ott van a kedvenc közös képünk, de nem nézek rá gyakran, túl gyenge vagyok hozzá. Ülök a tőkén, mellettem a kutya. Folynak a könnyeim, bámul az állat, ő is tudja, kire gondolok. Neki is hiányzik, ahogyan nekem mindennap.

Vajon mit mondana, ha látná ki lett belőlem? Tetszene neki, hogy papírra vetem, mennyire szeretem?

Bartok-Csákány Barbara

*Horváth István Tornyot raktam című verséből