Munkalátogatás

A fekete Volga megkuporodott, akkorát fékezett a kórház sétányán, az ott játszadozó kislánytól úgy kétméternyire. A kormánynál ülő öltönyös férfiú elébb öklét rázta, majd hátrafordulva magyarázott a füstüveg miatt láthatatlan valakinek.
Az ifjú és bohó Béla doktor szemtanúja az esetnek, és hevesen reagál. A kocsiból kilépő alakhoz lép, és azt kérdezi emelt hangon, mi dolog a kórház sétányán száguldozni?
– Ez nem száguldozás, elvtárs, hanem ellenőrzés! Majd utánanézünk, hogy az mi dolog, hogy a kórház udvarán felügyelet nélkül mászkálnak a gyerekek! Jó lesz, ha moderálja magát!
– A gyerek az én kislányom, és most hozták ide az óvodából, itt lesz a parkban, míg vége a munkaidőnknek, mert mindketten itt dolgozunk a feleségemmel, és nem telik bébiszitterre. Lehet, hogy ez törvénytelen, de ide behajtani is tilos! Úgyhogy egy-egy, kérem szépen, a meccs állása… – próbálkozik tréfásan alkudozni Béla, és közben a szóváltásra a hátsó ülésről előkíváncsiskodó ifjú hölgy felé bólint tisztességtudóan.
Az elvtárs, mint később kiderült: az egészségügyért is felelős másodtitkár céklavörös fejjel bevágta magát az autóba, és elhúzott a nem messze, a fenyvesek közé rejtett pártvendégház irányába. A kórházi csepűtelefon hamarosan tisztázta, hogy az ifjú elvtársnő pedig nemrég kinevezett megyei KISZ-titkár, és a pártlétesítmény vendége.
Béla, szegény vihar előtti csendben érezte magát, mert az elvtárs a kórház külön kórtermébe fészkelte be magát, oda kérte be a statisztikákat, és ha már ott volt, a férfiasságra csodatevő hírben álló mofettát is igénybe vette, naponta kétszer. A nagyfőnök és a konyhafőnöknő mindegyre vizitelt az elvtársnál, és úgy nézett ki, jól végződik a kúra és az ellenőrzés.
– Hát váljék egészségére, csak engem hagyjon békén – mondogatta magában a heveskedő ifjonc gyógymesterjelölt, és végezte áldásos tevékenységét.
Egy ügyelet estéjén, mivel a Trabant akkuja a végét járta, és már beköszöntöttek a hideg éjszakák, kiszerelte helyéről a gyengélkedőt, bevitte az ügyeletes szoba előterébe, és rákapcsolta a házi gyártmányú töltőre, hogy másnap nehogy cserbenhagyja a papondekli Jaguár. Megkérdezte a szolgálatos nővért, aki a külső bejárati ajtó zárásával foglalatoskodott, hogy volt-e valaki panaszos beteg az est folyamán. A nemleges választól megnyugodva visszavonult az ügyeletesbe. Ezek után elővigyázatosan az előtér ablakát lefekvés előtt kinyitotta, hogy a keletkező mérges gáz nehogy megártson neki, a túlsó helyiségben, majd azzal a reménnyel tért nyugovóra, hogy csendes ügyelet lesz, és frissen fog ébredni a Trabcsi lelkével egyetemben.
Nem úgy történt. Úgy éjfél után kettőkor, ami minden ügyelet kritikus időpontja, valami zajra ébred Béla doki. Mivel még fiatal, nem szédülős, talpra szökik, és kilép az előtérbe, hogy hadd lám, „ki kopog, mi kopog”, tán az ügyeletes nővér… Nem! És nem is hozzá hasonló, mert a félhomályban az öltönyös elvtárs mászik be éppen a nyitott, alacsony földszinti ablakon.
Mindketten kővé meredve, szótlanul bámulnak egymásra… Elsőnek az elvtárs tér magához, és ujját szájához illesztve annyit mond, pszt, pszt…, és lábujjhegyen kilép az előtérből a csendes, homályos folyosóra.
Béla kis ideig szótlanul bámul a becsukódó ajtóra, majd egyet legyintve indul vissza a kuckója felé, és álmosan dörmögi:
– Egy-egy? Vagy vezetek?

Török Samu