Mi leszek, ha nagy leszek?

Abban a korban mindaz, amit szerettem, tiltott volt. A magyar szó, a piros-fehér-zöld, a művészet, a történelem, a magyar irodalom, szeretteim hite. Abban a korban házkutatást tartott a karhatalom, ha elmentél egy magyar anyanyelvű táborba. Éjfélkor állított be az egyébként ismerős rendőr, és felforgatta a verseskönyveimet, elkobozta a piros-fehér-zöld szalagomat, leültetett egy székre, és arról kérdezgetett, mit is akarok én a világmegváltó verseimmel, szerepléseimmel, magyarságommal. Abban a korban nem volt gyermekközpontúság, de boldog gyermekkorunk volt. Felfedeztük a természetet, növényekkel, fákkal, kavicsokkal játszottunk, ma is tartó barátságokra, közösségekre találtunk, és tovatűnő szerelemmel találkoztunk.

Néztem ezt a kérdező aprócska lényt, és elmondtam neki az igazat, oly egyszerűen, és tisztán, mint nagymamám szélben táncoló kimosott lepedői. Tágra nyílt tekintetén láttam, megérti szavaimat, aztán megjegyezte, jó, hogy óvó néni lettél. Arra gondoltam, ha ő így érzi, mégis megérte. Összenevettünk.

A lelkem mélyén én is tudom, hogy hivatásom ajándék, boldoggá tesz, betölti az életem. Hiszek a szeretetben, és abban, hogy az ember elsősorban a személyiségével nevel. Nálam mindig vannak szabályok, mert úgy gondolom, jót tesz a gyermeknek, eligazodást kap, biztonságot, megtanulja, meddig tágíthatja köreit. Hogy az utak bejárhatók lépegetéssel, az álmok megvalósíthatóak kéréssel, tettel és cselekedettel. A gyermek megérdemli, hogy neveljük, hogy megmutassuk neki a világ rejtelmeit, csodáit, felfedeztessük mindazt az értéket, amiben hiszünk. Hogy megtudja, hogyan illik viselkedni közösségbe, utcán, de akár otthon is. Tudnia kell, hogy léteznek akadályok is, melyekből érdemes építkezni, hogy nemcsak kívánságok sora az élet, hanem feladatvállalás, kötelezettség is. A háromévesnek mindig minden kell, de egy hét ovis lét után, ha ránézek, megfogalmazza kérését. De azt is pontosan tudja, minden kívánságát próbálom teljesíteni, hogy biztonságban és jól érezze magát. Ez kölcsönös munka és szeretet.

Néztem ezt a rám figyelő aprócska lényt, és elmondtam, nem lehettem színésznő és tanár sem, mert abban a korban az egész országból egyetlen egy személyt vettek fel az egyetemre. Nem is felvételiztem, de életre szóló magyar irodalom órákat kaptam ajándékba Tulit Ilona és Salamon András tanároktól, illetve jó példát mindazoktól, akik mellettem voltak és vannak. A rendszerváltás küszöbén úgy éreztem, olyan elfoglaltságot keresek, ami szabadságot, értelmet ad az életemnek. Abban az időben helyettes pedagógusokat kerestek, Prezsmer Imola szaktanfelügyelőhöz bekopogtam, úgy fogadott, mint az édesanyám. Hivatást ajánlott, és én elfogadtam, így lettem óvónő. Az égiek később lehetőséget adtak, hogy kipróbáljak egy másik hivatást is, mely kibontotta íráskészségemet, szárnyat adott pörgős személyiségemnek, a szavak és képek nyelvén mesélni a világnak. Választhattam volna, de nem akartam. Így teljes az életem.

Időnként azonban érzem, fogva tart egy rendszer, beborít a beszámolók, jegyzőkönyvek halmaza, az értelmetlen többletmunka, a projektek, események végeláthatatlan sora, kreditpontok hiábavalósága. Időnként azt érzem, az út, melyet járnom kéne, mellettem halad, értékrendem halad rajta, és én botorkálok egy bizonytalan, beláthatatlan ösvényen, mely a legenda szerint egy minőségi oktatás felé halad.

Néztem ezt a rám figyelő aprócska gyermeket, de erről már nem meséltem neki, mire felnő minden bizonnyal ez a rendszer is megbukik, és az ő szemében tündöklő fény egy jobb világról mesél, mely reményt ad szülőnek és pedagógusnak, és továbbvisz engem is az úton.

Bartók Emese, Benedek Elek Napközi Otthon