Megszenvedett évek

Ferencz Csaba újságíró a kötetben is szereplő Testamentum címet viselő vers felolvasásával indította a szerzővel folytatott beszélgetést. „Egy elferdült,/ képtelen világban,/ amim van, / most Rád hagyom, / örömöm,/ hogy mégis éltem,/ és, hogy emlékezz rám, / a bánatom” – koppantak a dobhártyánkon Puskás Attilának, a könyvel együtt lányának ajánlott rímei. Egy meggyötört, de el nem keseredett, a hosszú út végéről visszatekintő idős férfi gondolatai ezek. Egy olyan személyiségé, aki csokorba kötötte és átnyújtotta az olvasónak rég papírra vetett, de eddig nyomdafestéket nem látott visszaemlékezéseit, novelláit és verseit. Egy derékban kettétört élet és pálya, írásban rögzített kivetüléseit.      

A baráti hangnemben lezajlott társalgás során kiderült, hogy az íráskészséget Puskás Attila az édesanyjától örökölte, és már fiatalon tollat ragadott. A diktatúra azonban, amelybe beleszületett, és sorsának alakulása megakadályozta az általa kigyöngyözött művek közkinccsé tételét.

A frissen megjelent könyv keretei közé helyezett válogatott írások egy kivételével a „román hatalom vendéglátásától” való megszabadulása után keletkeztek. Október huszonhárom című, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörése alkalmából írott verséért ugyanis 1959-ben letartóztatták, majd 20 év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték a kolozsvári születésű, Csíkszeredában tanító fiatal tanárt. Ebből öt esztendőt és egy negyedet le is töltött a szamosújvári börtönben, általános közkegyelem révén szabadult 1964-ben.

„A hatvanas években, hazatérésem után reméltem, hogy elismernek íróként, költőként, de írásaimat rendre visszautasították. Aztán a hetvenes évektől meggyőztem magam arról, hogy ennyi volt a próbálkozás az irodalommal, jöhet a biológia” – emlékezik könyve hátlapján a 91. életévét taposó, egykor szép reményekkel induló, de a kommunista diktatúra által vakvágányra terelt szerző. Rádöbbent, hogy számára a közlés lehetősége lezárult, ezért fájó szívvel elhallgatott. Hiszen szerinte „az ember élete végéig ámíthatja magát”, de ennek nincs értelme. Így hát visszatért a tanult szakmájához, és abba fektette minden energiáját. Katedrára többé nem léphetett, viszont biológusként fenntartásokkal ugyan és szoros felügyelet alatt, de hagyták érvényesülni. A növényvédelem területén tevékenykedett 1991-es nyugdíjba vonulásáig.

Puskás Attila nem rejtette véka alá, hogy nagy elégtétellel és örömmel nyugtázta az élete meghatározó időszakának történéseit versben és prózában tükröző kötet megjelenését, mert tartozott ezzel a családjának és önmagának. De tartozott az utókornak is – tesszük mi hozzá, hiszen szenvedője és túlélője volt egy embertelen rendszernek, amelynek a megismétlődését csak úgy akadályozhatjuk meg, ha ismerjük a borzalmait. „Ha eljön az utolsó óra, elvégzett feladataimra gondolva nyugodtan fogadom a végső szívverést. Soha nem használt címeimmel készülök az utolsó útra” – búcsúzik immár megbékélve és megnyugodva.