Mégis végrendelet

„A nép, amelyből vétettem, bizonnyal megél…” (Magyari Lajos)

Zágon felől, hol a bércek fejét gyakran díszíti hókorona, a Kőrösi-domb és a Tölgyes-havas szorításából kibuggyan egy szomjas patak. Ő a híres kovásznai szita- és kalapkötőkért a Köztetőről indulva a kárpáti homokkőbe mélyül, s hogy Kőrös-pataknak mondhassa a világ, alászekerezik; abban mossa lábát – ki tudja, mióta – a vidék dísze, a Hegyláb.

Hanem egy pompás völgynyakban, a Zágon felé vezető út mellett, ahol ha az ember nem ügyelt, egy szentre, szitát köttek a hátára, vagy forgácskalapot nyomtak a fejetetejére, ezerötszázkilencvenegytől nemcsak a pataknak, a szita- és a kalappiacáról ismert kis falunak is tisztán csak Kőrös volt a neve.

S bizony, ahogyan a mai napig békésen elnyeli Kovászna a Kőrös-patakot, a csinos, székely falu neve sem változik meg, ha nem ott mosolyog először Csoma Sándorra a Keleten ébredő nap.

– Nálunk, az Orbai járásban a fiára, aki már fiatalon elhatározta, hogy felkutatja népe őshazáját, az úton a Nagyenyedi Kollégium felé két magyar forintot költött az édesapa; soha egy petákot se azután – suttogják a felszegi, öreg Csoma-diófák. Suttoghatják. Igaz volt.

A szülőház Kőrösön, a Felszegen elenyészett. A nagy szülött, a világhírűvé lett keletkutató Kőrösi Csoma Sándor meg, aki húsz nyelven írt és olvasott, s akit állomáshelyein a művelt világ küldöttei csodálatuk és tiszteletük jeléül gyakran felkerestek, valahol hazájától nagyon messze, a kelet-indiai Dardzsilingben a lámák süket fülébe egy sose hallott, de veretes hangzásával a régmúltat idéző nyelven annakidején végrendelkezett: Én mindenemet otthon őrzöm… – magyarázta elszáradt lehelettel a furcsa idegen, és gyilkos lázálmában is a Nagyút végcélja teljesítésére készült.

Kár, hogy ezernyolcszáznegyvenkettőben a szomorú hírrel egész Háromszéken végig sepert a Nemere: – A halál nagy úr! – vihogta Kelet kóbor szelleme a felszegi, öreg Csoma-diófák fülébe is Kőrösön.

A nagyutas a Nagyhegyen át Lhaszába akart átjutni, de ő, aki bölcsőhelyét kereste a magyarnak, összeroskadt fáradalmai alatt. A locsogó Muhananda egészségtelen, lápos völgyében maláriát kapott, és örökálmát ott alussza a Himalája harmadik legmagasabb csúcsa, a hatalmas Kancsendzönga árnyékában.

De Zágon alól, amerre Mikes óta mutat egy halovány csillag, nem látszik, hogy a Nagyhegyek tövében mindenszentekre gyúlnak-e pislákoló, apró gyertyafények, s hogy ne lehessen még a halálnál nagyobb úr a feledés, bár távol, a vad idegenben emlékoszlop jelzi, hogy ott pihenhet a nagy európai, a kicsi székely-magyar falu felvette maga is a híres szülöttje nevét. Kegyeletből Csomakőrös lett a szülőfalu – mondják –, már több mint egy bő évszázada.

Úgy volt. Három kilométerre Kovásznától indult el Csoma András és Getse Krisztina nagyobbik fia, hogy fülében Orbán Sigmond oskolamester meleg szavaival a Nagyvilág összes veszélyei és akadályai ellenére Ő, a székely-magyar Erdélyből bámulatos nyelvtudósként a tibetológia megalapítója legyen.

– A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél… – vallják is egész Székelyföldön a Csoma-diófák ma is, és ott is, ahol meg se lebben soha Kelet szelleme, a Nemere.

A Sóvidéken, pont a Kebeled mellett, ahová likas, nagy követ ejtettek le az ördögök, hogy a lyukon át a csillagképből lássák, mikor fordul szigorúan téliesre az esztendő, egy halandó, aki jó szolga akart lenni, mert elhízott s a még rideg, újabb urakkal tele s teli a végtelenség, az egykori iskolája elé igaz őrnek magát Kőrösi Csoma Sándort állíttatta.

– Magyar vagyok, de európai, s lehetetlen, hogy kincseim sorsa ne gyötörjön! – vallhatta Magyari Lajos szerint az a halhatatlan nyelvőr már százhetvenöt esztendővel ezelőtt a Kis-Küküllő felé igyekvő Korond-patakától messze, Bokharában.

Ezért – akár szomjasan, de vigyázhat még századokon át a csomakőrösi nagy tudós műkőszobra egy jelképes, magyar íróparlamentre – szép reménnyel susogják ma a Sóvidéken is az alszegi, öreg diófák.

Ambrus Lajos